Rózsa Sándor szelleme ismét erősen él a néplélekben. Ezt erősítve jött létre a Ruzsa pólómárka, mely legújabb pólója megrendelhető a  Ezt a címet a reklámrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.  géplevél címen, illetve személyesen megvásárolható a X. Magyar Szigeten, kedvezményes 2000,- Ft-os áron (itt postaköltség nélkül).  

Kép a pólóról (kattintásra nagyobb méret)

Aki pedig kíváncsi mit is tettek a pandúrokkal a betyárok az olvassa el a következő rövid történetet:

A pandúrok jutalma

Egyszer volt, hol nem volt, a Lőzér halmon túl, de a Hortobágy folyón innen, volt egyszer egy csárda. Híres hely volt az Ágota csárda abban az időben, amikor a Tisza árvizei megfutották még a karcagi határt is.

Valami szélhordta ember egyszer megsúgta a pandúroknak, hogy Rózsa Sándor, a híres betyár iszogat az Ágota csárdában. Na, egyéb se kellett ezeknek, lóra pattantak, és akár a szélvész, vágtattak kelet felé. Amikor aztán berúgták a csárda ajtaját, csak néhány szilaj pásztort találtak ott, de azok olyan mogorvák voltak, hogy a tekintetük valósággal pattogtatta a szikrákat! Meg se merték kérdezni őket a cégéres betyárvezér felől, csak a csárda gazdája esküdözött égre-földre, hogy életében sem látta azt a lókötőt, akit keresnek.

Hova lett? A föld nyelte volna el?

Mit volt mit tenni, dolguk végezetlen távoztak a pandúrok. Mérgelődtek is, hogy csak a bolondját járatták velük. Hát, ahogy Karcagra értek, szaladt eléjük egy asszony, hogy siessenek, mert a Morgó csárdában ott kaphatják Rózsa Sándort! Tanakodtak egy kicsit a pandúrok, mitévők legyenek, de ismerték az asszonyt, tudták, hogy tiszteli a törvényt. Így aztán vágtában igyekeztek a Morgó felé.

Ahogy berontottak az ivóba, néhány hetyke legényt találtak ott csendes borozgatás közben. A csaplárosné itt is esküdözött, hogy nem látta Rózsa Sándort még soha életében, azt sem tudja, hogy néz ki.

Mintha a föld nyelte volna el a betyárt!

A pandúrok már nagyon mérgesek voltak, s elhatározták, ha addig élnek is lefogják a Sándor gyereket. Úgy gondolták, megint kimennek Ágotára, de most már nem hívásra, hanem maguktól, hogy senki ne tudja, mit terveznek. Úgy is volt.

Kerülték a forgalmasabb Debreceni utat, inkább a mocsárvilág úttalan útjain bukdácsoltak, s Bengecseg felől közeledtek az Ágota halmon álló csárda felé. Csendben, észrevétlenül haladtak, a csárda közelében rejtekben hagyták a lovaikat, s gyalog osontak az épület felé. Kivágták az ajtót, s beugrottak. Ott találták Rózsa Sándort, aki nyugodtan iszogatott, a pandúrok láttán az arcizma sem rezdült.

– Na, Sándor, most már ne rugódozz, hanem indulj!

A betyár megitta maradék borát, lassan felállt, szelíden mondta.

– Már látom, mennem kell, hát megyek.

Nahát, gondolták a pandúrok, nem is gondolták, hogy ilyen tedd ide, tedd oda gyerek ez a Sándor! Ennyire kezes lenne?

– Csak azt engedjék meg, hogy felüljek az öszvérem hátára!

Öszvér? Rózsa Sándor öszvérháton? Ezen nevet majd a világ! Nagy kegyesen megengedték, de már előre vigyorogtak, mert elképzelték a karcagiak arcát, amikor végigkísérik a városon ezt a haramiát.

Szépen haladtak Karcag felé. Rózsa Sándorral előttük lépkedett az öszvér. A betyár bóbiskolni látszott. Biztosan megnyomta a bor, gondolták a kísérői. A pandúrok nem hittek a szemüknek. Hát ettől a fattyútól remeg a puszta?

A Zádor halomig értek, amikor az öszvér már lemaradt kicsit a lovaktól, mert nem bírt olyan gyorsan haladni. A pandúrok hátra-hátrasandítottak, és csak mosolyogtak egymásra, mert a Sándor gyerek oly édesdeden aludt az öszvér hátán, hogy még a nyála is kicsordult. A kísérők már a jutalomról beszélgettek, mert biztosak voltak benne, hogy egy ilyen dicső tett után nem lesz szűkmarkú a vármegye. A rend őrei nem gondolták, hogy ilyen könnyű dolguk lesz.

Nem is lett!

Alig haladtak hajításnyira a Zádor halomtól, Rózsa Sándor hirtelen kibontotta karikását, amelyiknek rézdrótból volt fonva a csapója, s végigvert a gyanútlan pandúrok hátán.

– Itt van a jutalom, urak! – kiáltotta a betyár.

Újra lecsapott. Aztán megint. Mire a város alá értek, a pandúrokon cafatokban lógott a mente, vérző csíkok éktelenkedtek a hátukon.

– Vigyék a jutalmukat, urak! – vágott rajtuk egy utolsót a legény, s megfordította az öszvért.

Az öregek még ma is mesélik, hogy a Morgó csárdát egy nagy alagút kötötte össze az Ágota csárdával, amin mindig el tudott menekülni Rózsa Sándor akár lóháton is az üldözői elől, amikor akart. De nem mindig akart.

Csendes napokon, amikor a határban nem zúgnak gépek, a fülét földre tapasztó ember néha mintha ma is lódobogást hallana a föld alól.

(Körmendi Lajos: A táltos kincse - Szent Korona Rádió)

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai