|
JÖJJETEK ÉNHOZZÁM MINDNYÁJAN... ”
ADVENTI KORMORÁN KONCERT
2007. DECEMBER 15. 19 ÓRA
KÖRCSARNOK ( XIV. KER. ISTVÁNMEZEI ÚT 3-5. )
2007. December 15-én megrendezésre kerül a Kormorán zenekar – immár hagyományos – decemberi Körcsarnok nagykoncertje.
Az idei lesz a harmadik és egyben az utolsó Kormorán buli a Körcsarnokban, mivel a jövõ év szeptembere után a létesitményt lebontják és helyére a SYMA konferenciaközpontot épit. Búcsúztassuk együtt a Kormoránnal egy emlékezetes adventi koncerttel ezt a számunkra oly fontos családias hangulatú csarnokot, ahol minden idõk legjobb koncertjeit adta a zenekar.
Jegyek rendelhetõk interneten és megvásárolhatók a jegyértékesitõ helyeken:
Ezt a címet a reklámrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.
Mind Zene Zeneáruház – V. ker. Vámház krt. 4. ( a hét minden napján 10-20 óráig! )
Körcsarnok jegypénztár – XIV. ker. Istvánmezei út 3-5.
Fehérlófia könyvesbolt – VIII ker. József u. 2-4.
Szkitia Buda könyvesbolt – XI. ker. Ménesi út. 1/a
Szkitia Hegyvidék könyvesbolt – XII. ker. Böszörményi út 19.
Szittya könyvesbolt – V. ker József A. utca - Hercegprimás utca sarok
Nézõtéri helyek és jegyárak:
1. Küzdõtér ( Szinpaddal szemben, prémium nézõtéri helyek ) 4990 Ft
2. A szektor ( A szinpadra balról tekintõ oldallelátó rögzitett székekkel ) 3990 Ft
3. B szektor ( A szinpadra jobbról tekintõ oldallelátó rögzitett székekkel ) 3990 Ft
4. C szektor ( A szinpadra jobbról tekintõ mobil lelátó, padokkal ) 3990 Ft
Kérjük, hogy a nagy érdeklõdésre való tekintettel biztositsa elõvételben a belépõjegyét! Frissítve december 12-én az alább olvasható interjúval.
A Kormorán mára igazi hungarikummá nõtte ki magát a magyar zenei életben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 30 éves együttes 2006-ban kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a „Magyar Örökség Díjat”, egyfajta „Magyar Szellemi Lovagrendet”. Zenéjükben tökéletes harmóniába forr össze a rockzene a népi elemekkel immáron a harmadik évtizeden túl is. Azontúl, hogy munkájukkal oroszlánrészt vállaltak a magyar nemzeti rock megteremtésében, mind a mai napig önzetlenül és lelkesen segítik a hozzájuk forduló fiatal tehetségeket, biztosítva ezzel az irányzat jövõjét. A zenekar slágerei már régóta nyújtanak vigaszt és lelki erõforrást az elszakított országrészeken élõ nemzettársaink számára is. A Kormorán életérõl énekesnõjével, Tóth Renátával beszélgettünk. - Hogyan indult énekesnõi pályafutásod? Ki indított el ezen az úton? - Elég érdekes, mesébe illõ történet. Volt egy kedves barátom, aki zenélt a Tûzkerék Revival Band-ben. Az egyik próbára nem tudott idõben érkezni, így engem küldött elõre, hogy értesítsem a többieket. Csak úgy viccbõl odaálltam a mikrofon elé, és elkezdtem énekelni a „Tobacco Blues” címû dalt. Közben a barátom is megérkezett, és megkért, hogy gyakoroljam ki a dalt, mert innentõl kezdve én fogom énekelni. Aztán jött az elsõ koncert, amin nagy sikert arattam és ettõl kezdve már elindultak a dolgok maguktól. - Mikor léptél be a Kormoránba? - Tulajdonképpen Géczi Erika által kerültem be az együttesbe, hét évvel ezelõtt. Egy idõben sokaknak vokáloztam. Így ismerkedtem meg Erikával, akinek nagyon megtetszett a hangom. Neki az idõ tájt futott a Rockfort nevû zenekara, amiben több Kormorán tag is szerepelt. Éppen akkor szállt ki a csapatból Almási Enikõ. Erika ekkor kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem velük dolgozni. Máshol is énekeltem akkor, de igent mondtam. Az egyik koncertünkre eljött Koltay Gergõ, és ezután kért meg minket, hogy csatlakozzunk a Kormoránhoz. - A Kormorán mellett játszol még más zenekarokban? - Régebben még volt a Red Boys, vokálozgattam másoknál, például Cserháti Zsuzsánál, de ma már csak a Kormoránnál énekelek. Tulajdonképpen több zenekar már nem is férne bele az idõmbe, és a Kormorán a második családom is. - Ha olyan sok helyre hívtak, akkor miért éppen a Kormorán a végállomás? - Ezt a munkát nem úgy tekintem, hogy „van egy zenekar és eljárogatunk koncertezni”. Ez számomra tényleg egy misszió. Az más, hogy néha megkérnek és felénekelek egy-két lemezre, de az arcomat, a személyiségemet éppen a munka misszió-jellege miatt nem adom más zenekarokhoz. Tehát ameddig énekelek, ameddig fel bírok menni a színpadra, maradok a Kormoránnál. - Milyen érzés a Kormorán tagjaként a „Magyar Örökség Díj” birtokosának lenni? Mesélnél errõl a kitüntetésrõl? - Hihetetlen megtiszteltetés megkapni ezt a díjat, igazából még talán fel sem fogtam, hogy a birtokosai lettünk. Emellett mostanában kaptuk meg a Szabadság Díjat, az Életfa Díjat, de úgy gondolom, hogy ezeket nem kizárólag mi érdemeltük ki, sokkal inkább a közönséggel együtt vehettük át. Vagy inkább úgy mondanám, a barátainkkal együtt, mert mi így tekintünk a közönségünkre. Ezeket a díjakat nekik köszönhetjük. Nehéz szavakba önteni, hogy mit is érez az ember ezzel kapcsolatban, talán Gergõ tudná, õ a költõ a zenekarban. - Autentikus zene és rock. Kik azok a zenei életben, akik hatottak rátok és ti kiket indítottatok el a zenei pályán? - Pár évvel ezelõtt éppen Szilveszterkor a Duna TV-ben léptünk fel, erdélyi körkapcsolás volt, és Székelyudvarhelyen is fellépett egy fiatal zenekar: a Transylmánia. Mi a stúdióban ülve vártuk a kapcsolást és néztük a tévét. Õk éppen a „Húzd meg a harangot” játszották – a mi dalunkat, a miénkkel azonos felállásban. Nagyon megtetszettek, és fel is kerestük õket. Stúdiót és lehetõséget adtunk nekik a lemezük elkészítéséhez. Hasonló a történet a Szkítia zenekarral is, de még sorolhatnám. Szerencsére sok fiatal együttesnek tudunk segíteni. Akit tudunk, támogatunk. - A Transylmania történetét én is hallottam. Amikor egy ismert együttes meghallja, hogy egy fiatal zenekar váratlanul, nagy közönség elõtt az õ dalaikat játssza, általában nem a fent említett nemes gesztus a jellemzõ. Sokkal inkább a felháborodás, illetve az önzés… De valahogy így vagyunk mostanság mindennel az élet sok területén. - S ezek az érzések ismeretlenek, nekünk a segítségnyújtás természetes, legalább lesz, aki továbbviszi a dalainkat, ha már „kiöregszünk”. Valahol az egész munkásságunk arról szól, hogy tovább tudjuk adni kultúrákat, értékeinket. Ez részünkrõl nem álarc, egyszerûen ilyen emberek vagyunk. A zenekar is egy nagy családként mûködik. Együtt járunk kirándulni, kikapcsolódni, ilyenkor mindenki hozza a gyermekeit, a férjét, feleségét. Természetes hát, hogy ha valakinek szüksége van rá, önzetlenül segítünk. A médiának az a célja, hogy a közösségeket lebontsa, teljesen hidegen, önzõ módon éljünk, csakis az önös érdekeinket nézve. Ezt nem szabad hagynunk! - Ennek tükrében miben látjátok a nemzet gyarapodásának zálogát? - Mindenféleképpen ki kell tartanunk! El kell járni idõnként jó koncertekre, itt egy kicsit feltöltjük a lelkünket, és el kell hoznunk ide olyan szeretteinket, barátainkat is, akik mára már tényleg a média rabjaivá váltak. A zenén keresztül fel kell élesztenünk az õ lelküket is, hogy aztán õk is továbbadhassák a szót másoknak, emberrõl-emberre. Nem szabad elfelejtetnünk semmit, beszélni kell a múltról és a jövõrõl egyaránt, hogy hogyan tehetjük utóbbit jobbá. Tudatosítani kell az emberekben, hogy van múlt, jelen és jövõ! Mindhárom egyaránt fontos, mindhárommal foglalkoznunk kell! Ha nem ezt tesszük, totális érdektelenségbe és lélektelenségbe fulladunk. - Sokat léptek fel Erdélyben, Felvidéken. Mit jelent számotokra az ottaniaknak zenélni? - Október 23-án éppen Erdélyben koncerteztünk, velünk volt Rutkay Laura színmûvésznõ, aki egy pár verset mondott el. A koncert végén elénekeltük a himnuszokat, amikor õ elsírta magát, pedig saját elmondása szerint soha nem fordult elõ vele ilyen színpadon. Nem értette a helyzetet. Akkor elmondtuk neki, hogy amikor elõször Erdélyben játszottunk, mi is így voltunk. Az 1920-nál konkrétan sírva kellett, hogy lemenjek a színpadról, mert nem tudtam befejezni a dalt. Megmagyarázhatatlan, olyankor feltör bennem a düh, a harag a történelmi igazságtalanság miatt, a boldogság, hogy ott lehetek, és érezhetem hogy milyen „iszonyú” életerõ van az ott élõkben. Rengeteget lehet tõlük tanulni! Annyi erõ lakozik a lelkükben, hogy ha bennünk csak a negyede meglenne, akkor nem itt tartanánk... - A legutóbbi albumotok címe „Magyarnak lenni hivatásunk?” Mit jelent neked magyarnak lenni egy ilyen elanyagiasodott világban, ahol Isten, család és haza mára szinte ismeretlen fogalmak? - Úgy vélem, ez egy kötelezõ jellegû dolog. Akármilyenné is teszik a hazánkat, akkor is imádnunk kell, kötelezõ, mert gyönyörû, csodálatos a múltunkkal, kultúránkkal együtt! De számomra ez olyan természetes, hogy nem is kell gondolkodnom rajta. Viszont beszélnünk kell róla! Fõleg azokkal, akik már kezdik elfelejteni, hogy számukra is olyan természetes legyen ez, mint az erdélyieknek, a felvidékieknek, vagy nekünk. Ifj. Szõcs György
(az interjú megjelent a Karpatia havilap 66. számában)
 |
RSS-csatorna hozzászólásai
