A Szent Korona -a magyar nemzet jelképe és õrzõje

Szerzõ: Dr Zétényi Zsolt (Püski Kiadó, 1997)
Forrás: Alkotmányossági Mûhely és Fórum Társaság
kiemelkedõen közhasznú egyesület
elnök: Fáy Árpád
http://www.alkotmany.ngo.hu/korona.htm

1938. augusztus huszadikán hosszan kígyózó sor közepe táján álltam, tûzõ napsütésben, a várbeli királyi palota kapuja elõtt, hogy láthassam a közszemlére kitett Szent Koronát. Meglepett a tömeg, méginkább az, hogy a sorbanállók között több paraszt, iparos, munkás, diák volt, mint úgynevezett elõkelõség. Áhítatos csendben mozdult elõre a sor. Izzott a kánikula. Bent a palotában, díszes teremben, asztalra kitett koronánk és a többi koronázási jelvény mellett ült a két koronaõr. A meghatott sor áhítatos csendben vonult. Volt, aki keresztet vetett, akadt, aki imát mormolt. Megértettem, amit tanultam, hogy a Szent Korona több mint királyi dísz vagy jelvény; hazánknak, függetlenségünknek, nemzeti önérzetünknek letéteményese. A Szent Korona: a magyar nemzet, a magyar nép; hazánk.
És mivel ez így van, idétlenség (vagy tudatlanság) azon élcelõdni, hogy 1920 és 1946 között királynélküli királyság voltunk. Ugyanezért természetes, hogy 1990 után államunk címerére és címerébe a Szent Korona is visszakerült. A korona a res publicának is összefogó jelképe. Aminthogy a középkorban is nevezgették hazánkat, akkor királyságot, res publicának – a közösség ügyeinek képviseleteként.
De ez a tény magyarázza az érthetetlennek tûnõ vad indulatot is, ami a nemzet külsõ és belsõ ellenségeiben a Szent Koronával kapcsolatban támad. 1918/1919-ben legszívesebben elkótyavetyélte volna az akkori hatalom.
1951-ben pedig porig rombolták az alig húsz esztendeje álló, 1931-ben felszentelt Regnum Marianum templomot, melynek tornyát, egyedülálló módon, a Szent Korona díszítette! Ezt a gyalázatos tettet – talán nem is akadt a szovjethatalom megszállta országokban hasonló eset – máig feledtetni akarják, az építõmûvész, Kotsis Iván épületei között nem szerepel a lexikonokban, mintha el se készült volna…
Zétényi Zsolt jelen mûvében, jogászi szemmel foglalja össze a Szent Koronának és tanának lényegét, történetét; bizonyítja a tan érvényességét, tárgyalja és megvitatja az idevágó, szinte áttekinthetetlen irodalmat. Tudományos tárgyilagosságát mindvégig megõrizve, a hazáját szeretõ ember érzelmi érvelését sem rejti véka alá.
Könyve a magyar történettudomány, a jogtörténet és a jogot is felülmúló erkölcsi tudatunk (megtartásának) nyeresége. Hozzájárulhat, hogy se címerünkbõl, se közéletünkbõl, se lelkünkbõl ne számûzzük többé a Szent Koronát.

*Nemeskürty István. *

I. Elöljáró beszéd*

A Szentkorona-eszme jelentõségérõl,
tartalmáról és egyediségérõl*

“Ahol a korona, ott van Magyarország”

*Révay Péter koronaõr, 1613.

Aligha van a magyar eszmetörténetnek, a történeti alkotmány és közjog kérdéskörének izgalmasabb, vitatottabb és méltatlanul mellõzöttebb értéke, mint a magyar Szent Korona tana. Alig volt nagyobb szükség hagyományos, évszázadok próbáját kiállott, közösségek tartós békés együttélésével megpecsételt, a kor kihívásainak próbáját álló alkotmányos elvekre, mint most, az évente, napi politikai szükségletek szerint változó alkotmánylevelek “gyakorlatias” idõszakában.

Aligha van példa arra a helyét keresõ Európában, még kevésbé az etnikai reneszánsz, a felfokozott nemzeti érzés állapotában lévõ, a békeszerzõdések hozta mesterséges államkeretek feszültségei és szétrepülõ darabjai okozta sebek által szenvedõ Közép-Európában, hogy egy nép ne forduljon a kincstalálók örömével igazi, megtartható és megtartó eszmei örökségéhez. Ezen örökség egyik legbecsesebb darabja, felbecsülhetetlen értékû igazi gyémántja a magyar Szentkorona-tan. Különleges, egyedi érték, korunknak szóló üzenettel, amelyet meg kell fejtenünk, ki kell bányásznunk évszázadok rétegeibõl, elválasztva a múló idõvel értéktelenné vált salak és törmelék anyagát a maradandó kincstõl.

Aligha találkozunk ellentétesebb véleményekkel –lekicsinyléssel, ódivatúság, tudományos megalapozatlanság, történelmi meghaladottság, osztályérdekû misztifikáció vádjaival, értetlenséggel egyfelõl, az egekbe emelõ magasztalással, lelkesedéssel, büszkeséggel, történelmünk eszmei gyümölcsének, közjogi gondjaink gyógyírjának kijáró várakozással másfelõl – egy közjogi-alkotmányos-történeti jelenséggel kapcsolatban, – mint amilyeneket a magyar Szentkorona-tanról olvashatunk.

A megbecsülés és nagyra értékelés utóbbi hangjait halljuk több évszázad magyar közjogi irodalmából *Werbõczytõl, *Révay Péter koronaõrtõl (1613), Szabó Bélától (1848), *Hajnik Imrétõl (1899), *Timon Ákostól (1917), Molnár Kálmántól és a nagyhírû *Eckhart Ferenctõl (1931) ki tudja meddig, hogy csak néhány jogi látásmódú szerzõt említsünk a könyvtárnyi irodalomból.

A kritikus, elerõtlenítõ – kisebbségi – vélemény legsúlyosabb, tudományosan átütõ erejû képviselõje *Eckhart Ferenc, a budapesti egyetem szabadelvû szellemtörténeti, de pozitivista módszerû, regionális összehasonlító szemléletû jogtörténész professzora, aki 1931-es tanulmányával és 1941-ben kiadott nagyhatású, mítoszromboló könyvével (A szentkorona-eszme története) a mai napig meghatározza a tudomány mûvelõi többségének véleményét, még akkor is, ha a leegyszerûsített, negyven évig egyeduralkodó osztályszemlélet nemzetellenes, “marxista” értéknélkülisége nem írható az õ rovására.

A ma is uralkodó – *Eckhart-követõ – felfogást tükrözi a most középkorú és fiatal jogászok nézeteit meghatározó Magyar állam- és jogtörténet egyetemi tankönyv 1972-es és 1977–91 közötti öt kiadása, amely szerint a Szentkorona-tant “az uralkodó osztály érdekeinek megfelelõen, nacionalista, soviniszta célok alátámasztására” igyekeznek felhasználni a kiegyezés után. Idézzünk az 1986-os kiadásból: “A szent korona tanában az uralkodó osztályok *Szent István koronáját az államhatalom mitikus jelképévé avatták. Legtöbbnyire a fõrendek kívántak osztozni ezáltal a királlyal a hatalomban. *Werbõczy azonban, aki a köznemesség szószólója volt, Hármaskönyvében… elméletet dolgozott ki, mely szerint minden fõpapot, bárót és nemest egy és ugyanazon mentesség és szabadság illet meg. A nemesség közössége (communitas) a maga akaratából az uralkodás, a kormányzás jogát s minden lényeges jogot a korona joghatósága alá helyezett, és következésképpen az általuk önként választott s a szent koronával megkoronázott királyra ruházta a jogokat mégis úgy, hogy a törvényhozás joga a királyt és a nemességet közösen illeti meg”. (Id. mû 230. o.) A tankönyv 1995-ös bõvített és átdolgozott kiadása elhagyja azt a részt, amely elismeri Werbõczy kidolgozta tanként a Szentkorona-eszmét. Ugyanakkor szinte változatlanul átveszi a következõ részeket: “A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae Regni Coronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyarországon a szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a fõhûbérúr uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az adományozóra. A szent korona szerzi meg a hûtlenek birtokait is. (291 – 95-96; 216; 218.)

“A királyi fõtulajdonjog fõ tételei:

1. Eredetileg minden birtokjog a szent koronától ered, és a szent koronára háramlik vissza megszakadáskor, mert a nemesek közössége (communitas) a szent korona joghatósága alá helyezte (in jurisdictionem Sacrae Regni Coronae) (HK. 10. c. 1. §, 3. c. 6. §).

2. A birtokadományozás jogát a közösség a koronázással a királyra ruházta (HK. 3. c. 6. §).

3. A király a szent korona e joghatóságánál fogva minden elhunyt magvaszakadtnak birtokjogai felett teljes hatalommal szabadon rendelkezhetik, vagyis: megtarthatja magának vagy újból eladományozhatja (13. c. 4. §).

4. Ezenkívül nemcsak a magvaszakadtnak, hanem azoknak a birtokjogai is még életükben a “szent koronára háramlanak s következésképpen adományozás alá kerülnek”, akik a hûtlenség elnevezés alatt értett bûncselekményeket elkövetik (13. c. 5. §).”

“Az állam fogalma, amelyet a tárgyalt korszakban még általában az ország- vagy a koronafogalom helyettesített, nem választható el a hatalom mindenkori tényleges birtokosaitól.

A korona elsõ királyaink idejében nálunk is, éppúgy, mint a többi európai feudális államban, a király “isteni eredetû” hatalmának jelvénye és szimbóluma. Ekkor még a királyon kívül más jelentõs hatalom nincs az országban, a királyi hatalom egyet jelent az “államhatalommal.”

A fejlõdés folyamán azonban, a feudális nagybirtokos osztály kialakulásával, amikor a hatalom megoszlik a király és a nagybirtokosok, az “uruszág” (uraság, késõbb “ország”) tagjai között, a korona fogalma is kibõvül: a király és a felfegyverzett nagybirtokosok államának hatalmát jelképezi.

Mikor pedig a király kiiktatásával a fõurak idõnként maguk veszik kezükbe a hatalom gyakorlását (pl. *Zsigmond fogsága idején), az általuk megalakított országtanács – mint látni fogjuk – a szent korona joghatóságára alapozza intézkedéseit. Itt már világosan megmutatkozik, hogy a szent korona misztikus fogalma a tényleges államhatalmat, ill. annak gyakorlóit jelenti, szimbolizálja. De más értelemben a szent korona fogalma jelenti azt a területet is, amelyre az államhatalom kiterjed, tehát a magyar királyságot és a hozzá kapcsolt területeket.

A feudális állam rendi-képviseleti formájának kialakulása után már a politikai hatalom részesévé vált nemesek szintén az “ország tagjainak” tekintik magukat. Ez a megváltozott helyzet tükrözõdik a szent korona eszme változásában is, amely azután *Werbõczy Hármaskönyvében kristályosodik ki. Werbõczy szerint már elsõ királyunk megválasztásakor a közösség, a communitas az ország szent koronájának joghatóságára és ezen keresztül a megkoronázott királyra ruházta át a nemesítés és a birtokadományozás jogát a fõhatalommal és a kormányzással együtt, továbbá a törvényhozó és a bírói hatalmat is. “A fejedelmet csak a nemesek választják, a nemest pedig a fejedelem teszi azzá. Az ilyen nemeseket az említett részesedés és kapcsolat folytán a szent korona tagjainak tartjuk…” – írja Werbõczy. (A királyválasztással kapcsolatos hatalom-átruházást Werbõczy Kézai Krónikájából vette.)

A szent korona tehát Werbõczynél már az egész földbirtokos osztály, “a szent korona tagjait” képezõ nemesi communitas, azaz valamennyi kiváltságos rend együttesen gyakorolt államhatalmának szimbólumaként jelenik meg. Werbõczy szerint a király és a nemesség – a szent korona tagsága folytán – egymástól elválaszthatatlan. Ez az elválaszthatatlanság a nemesség számára különösen tetszetõs elmélet volt.

Ezzel a szent korona eszmével Werbõczy az una et eadem libertas elvébõl kiindulva a nemességnek azt a politikai törekvését és jogigényét juttatja kifejezésre, hogy a hatalomban – mint egyenrangú fél – a fõpapokkal és fõurakkal ténylegesen is osztozzék. Ideológiai harci eszközt ad tehát a köznemesi párt részére a bárók ellen folytatott politikai harcához.

A nemesi jogegyenlõség deklarálásának, mint már említettük, nincs reális alapja. Illuzórikussá teszi azt a fõpapok és bárók gazdasági túlsúlya, a nemesség nagy részének a familiáris viszonyban megnyilvánuló személyi s anyagi függése és jogi lefokozódása, valamint az egytelkes nemesek nyomorúságos helyzete. Más oldalról azonban, amikor *Werbõczy kifejti, hogy az egész nemesség – és csupán a nemesség – tagja a szent koronának, tehát részese az államhatalomnak, egyszersmind kodifikálja a parasztságnak a politikai jogokból való tényleges kirekesztettségét, jogfosztottságát, és egyben ideológiailag alátámasztja – évszázadokra – a feudális birtokos osztálynak a termelési viszonyok hûbéri elmaradottságán, a polgári erõk fejletlenségén nyugvó, egyre retrográdabb kiváltságos hatalmát. Megjegyezzük, hogy a Werbõczy-féle elmélet a szabad királyi városok polgárságát a nemesség mögé, a valóságnak megfelelõ hátrányosabb jogi helyzetbe hozza ugyan, de nem rekeszti ki a szent korona tagságából, annál a magyar feudális jogi álláspontnál fogva, hogy a szabad királyi város, mint privilegizált testület, egy nemes személynek számít. A rendi országgyûlésbõl valóban nem is próbálták késõbb sem kirekeszteni e városok követeit.

A szent korona tant, amely “a királynak és a nemzetnek a szent korona egész testében megnyilvánuló egységét” hirdette, tulajdonképpen *Hajnik Imre fogalmazta meg 1874-ben. Késõbb *Timon Ákos és más jogtörténészek, történészek, különösen pedig a közjogászok (*Nagy Ernõ, de fõként *Kmety Károly, *Molnár Kálmán és *Tomcsányi Móric) elfogadják, hangoztatják és “továbbfejlesztik” Hajnik e tanítását, egyfelõl azt állítva, hogy a rendiség felszámolásával most már az ország egész lakossága a szent korona tagjává lett, holott a nép többségének még választójoga sem volt; másfelõl igyekeznek szent korona tanukat az uralkodó körök érdekeinek megfelelõen nacionalista, soviniszta célok alátámasztására felhasználni.”

A korábbi kiadásokban szereplõ “feudális uralkodó osztály” helyére “földbirtokos osztály” került, és az “… egyre retrográdabb kiváltságos hatalmat” szövegrészt követõ “a társadalom dolgozó rétegei fölött…” szövegrész elmaradt. Ennyi a változás 1986 és 1995 között!”291 – 216

Ehhez a következõ megjegyzések kívánkoznak (eltekintve a korábbi kiadásokban fellelhetõ, a közelmúlt önkényuralmi korszakban tankönyvíróktól elvárt marxista-osztályharcos szemlélet kommentárt nem igénylõ, itt nem idézett szóvirágaitól):

Magyarországon nem a nyugati értelemben vett, azzal azonosan nem értelmezhetõ feudalizmus volt, mert az uralkodó és az adományos között nem volt szerzõdéses viszony, és a magyar király adományai – amint *Molnár Kálmán megjegyzi – “nem a király körüli érdemek, hanem kizárólag az összesség, az ország, a szent korona körüli érdemek jutalmazására szolgálhattak”. Nálunk szabály szerint csak igaz szolgálatokat (justum servitium), a haza szolgálatát, s nem a hûbérúr szolgálatát jutalmazták királyi adománnyal.

Ezért méltán nevezi *Kocsis István a magyar történelem legszebb oklevelének *Zsigmond király egy 1390. évi oklevelét, mely az adományozást így indokolja: “abban az idõben, mikor felségünk méltóságának gyarapítása végett gyõzelmes seregeivel Magyarország területére jött, Péter comes az említett Magyarország java és méltósága érdekében a seregnek híven és hatalmasan ellenállva, birtokainak és javainak felgyújtásával és elpusztításával õszinte és állhatatos hûsége miatt, amelyet Magyarország Szent Koronája iránt tanúsított, félelem nélkül, kevéssé igazságosan igen nagy károkat szenvedett a mi követõinktõl és akkori híveinktõl.”128 – 88-89.

A Szent Korona tanát Werbõczy összefoglalta, de nem õ dolgozta ki. Elemei ott vannak 1222-ben az Aranybulla XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, ezzel megkülönböztetve a királyt és a koronát, mert a hitszegõ királynak éppen a Szent Korona iránti hûség miatt kell ellenállni.

*Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom õsforrása a nemzet, õ ruházza át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen “a közösség… a vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és bíró elnevezés mögött.240 – 185-186.

Majd *Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az “una et eadem libertas” (a minden nemes “egy és ugyanazon szabadsága”), amelyet így nem Werbõczy csempészett be a magyar közjogba.95 – 170-171. Egy 1386. évi törvényben – Mária királynõ távollétében – kijelentik a rendek: “… az állam javát és az ország, valamint a szent korona közös hasznát tartjuk szem elõtt, s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki…”.128 – 67.

Amikor az esküszegõ *Luxemburgi Zsigmondot letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készíttet pecsétet, mintegy a Szent Korona nevében kormányozva.

A XV. század közepén, az 1440-es országgyûlésen kiadott alkotmánylevél – *Bartoniek Emma szerint – szabatosabban beszél a magyar király hatáskörérõl és a hatalom-átruházás elméletérõl, mint késõbb Werbõczy. “… XV. századi felfogás szerint a magyar királyi hatalom forrása a magyar nép, illetõleg annak akkori képviselõi: az országgyûlés. Ez a felfogás egyfelõl a magyar tradíciókból, de másfelõl – s ez kétségtelenül megállapítható – az egykorú európai jogtudományból is táplálkozik.” &ldquoÉs a XV. század folyamán alakul ki… régebbre visszamenõ gondolattöredékekbõl – az a rendkívül érdekes teória is, mely a ’Szentkorona tagjává’ teszi a magyarokat, vagy legalábbis egy részüket.”40 – 76. Hasonló véleményen van *Hóman Bálint és *Szekfû Gyula is.

Amikor Werbõczy a nemesi szabadságokkal bíró, a Szent Korona tagjaként nevezett populus Werbõczyanust megemlíti, mint a szabadságok alanyát, a közjogi-politikai magyar nemzetrõl, közjogi viszonyról beszél, amelynek nyelvi, kulturális tartalma nincs. Ebbõl – amit a XIX. században már natio hungarica néven neveznek – lesz a jogkiterjesztés révén a minden magyar állampolgárra kiterjedõ nemzetfogalom, amely magában foglalja az 1848-as áprilisi törvények, majd az 1868-as nemzetiségi törvény alapján az ország különbözõ vagyoni állapotú, nem nemes és nem magyar nemzetiségû polgárait a magyarokkal és nemesekkel együtt. Ettõl, a “natio hungarica”-tól teljesen különbözik a “gente Hungarus” elnevezés és fogalom, amely a magyar nemzetiségû embereket jelölte, a magyar nép, mint etnikai-nyelvi egység tagjait. Amikor pedig az etnikai-nyelvi azonossághoz ill. hasonlósághoz közösségi tudat, a közös kultúra és a más népekhez képest eltérõ érdekek felismerése és képviselete megmutatkozik, akkor beszélünk a szó legújabbkori értelmében vett nemzetrõl, az említett politikai nemzetfogalomhoz képest szûkebb körre kiterjedõ kultúrnemzetrõl, ami általában nem tárgya közjogi szabályozásnak. (Kivétel például az erdélyi “három nemzet uniója”, amelyben külön is megjelenik a magyar, székely és szász “natio”, ha nem is XIX. századi értelemben…)

A Szentkorona-eszme – Werbõczytõl függetlenül – létezõ tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma elõtt évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhetõ az államfõtõl és a politikai nemzettõl megkülönböztethetõ és különálló eszmei szubsztanciához való igazodás, még az uralkodóval szemben is, vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlõdésének irányát és jellegzetességét – felismerte, összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy mûve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.

Mindenképpen idekívánkozik a kitûnõ Benda Kálmán 1984-ben megjelent véleménye, azé az emberé, aki *Eckhart Ferenchez lojálisan, de hozzáképest mégis többletvéleményt nyújtva szólal meg, nem vezettetve elfogult rajongástól a Szent Korona iránt, hiszen az 1988–1990-es alkotmánymódosításhoz vezetõ címervitában az ún. *Kossuth címer mellett nyilatkozott. A Szentkorona-eszmérõl így írt: »Ha a magyar szentkorona-eszme valamiben is azonos volt a koronához fûzõdõ általános európai eszmékkel; az éppen azt volt, hogy a jogtalanokat, a jobbágyokat kirekesztette a nemzetbõl. A középkori koronatanok lényege az volt, hogy eszmei egységbe fogta az uralkodót és a nemzetet. Ilyen vonatkozásban olvashatunk a francia vagy a svéd korona jogairól, valamely korona igazgatása alá tartozó területekrõl, mint a nemzeti igények kifejezõjérõl. Ebbe a rendi nemzetbe azonban kivétel nélkül mindenütt csak a kiváltságosak tartoztak. Az, hogy a közrendûeket nem vették be a szentkorona tagjai közé, korántsem magyar specialitás tehát.

Mi volt akkor az eltérõ, a speciális a magyar koronaeszmében? Néhai *Eckhart Ferenc a kitûnõ jogtörténész, aki könyvet írt a magyar szentko*rona-eszme történetérõl (Budapest, 1941) két lényegi különbséget állapított meg. Az egyik, hogy a koronához fûzõdõ tanok Magyarországot kivéve sehol sem kapcsolódtak valamely tényleges koronához. A király-koronázás érvényessége sem függött a koronától, annyira nem, hogy általános szokás szerint az uralkodók új, egyéni koronát csináltattak maguknak, úgy is mondhatnánk, a mindenkori divatnak megfelelõt. Ezzel szemben nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a szent koronával történt, s a koronaeszme sem valamely elvont, csak ideálisan létezõ koronához kapcsolódott. Ahogy Eckhart írja: “Az ideális korona és a reális szent korona vagy jobban mondva a korona eszméje és a tényleges korona összefüggése nálunk kezdettõl fogva fennállott. A korona gondolatát a magyar mindig *Szent István koronájához fûzte.” (152. 1.)

A “magyar korona-gondolat eredetiségét” bizonyítja a másik eltérõ vonás – mondja *Eckhart Ferenc – a korona iránti hûség gondolata. Más országokban a hûség az alattvalót a király személyéhez kapcsolta, s az Árpád-korban nálunk is így volt. A XV. században azonban a magyar alattvaló már nem az uralkodóhoz, hanem a szent koronához hû. “Ez a hûség közvetlen, szinte személyes kapcsolatot létesít a korona és az alattvalók közt.” A birtokadomány jogcíme sem a királynak, hanem a koronának tett szolgálat. “Adományrendszer és koronaeszme összefüggésbe kerülnek tehát egymással. Ezt más országokban nem találjuk meg.” (153. 1.)

Ebbõl következett, hogy a magvaszakadt családok birtoka sem az uralkodóra, hanem a szent koronára szállt vissza.

Mindehhez pedig még egy harmadik, szerintem rendkívül fontos különbséget tennék hozzá: azáltal, hogy a felségjogok egy része nem az uralkodóé, hanem a szent koronáé, a szent korona nevében a király és a rendek csak együtt intézkedhetnek. Ezzel az uralkodói abszolutizmus kifejlõdése komoly nehézségekbe ütközött, hiszen az országgyûlések végzéseit nehéz lett volna megkerülni. Távol áll tõlem azt állítani, hogy ez az uralkodói akaratot kontrolláló, sõt nem egy esetben elgáncsoló rendi erõ mindig elõnyös volt. A bécsi abszolutizmus elleni harcban azonban komoly és hatékony fegyvernek bizonyult.

Egy példát mondok csupán. A XVI. század végén *Rudolf császár-király a Habsburg-monarchia protestánssá lett országaiban mindenütt megindította az erõszakos ellenreformációt. Arra hivatkozott, hogy amint a jobbágyok földesuraik joghatóságának vannak alávetve, úgy a városok s a polgárság felett kizárólag az uralkodó rendelkezik. A városokban fegyveres erõszakkal elvették a protestánsoktól a templomokat, elûzték a papokat és tanítókat, s a protestáns vallásgyakorlatot megszüntették. A fenyegetett városok a nemességhez fordultak segítségért. Ahhoz a nemességhez, mely abban az idõben maga is protestáns vallású volt. Az osztrák tartományokban, a cseh korona országaiban a nemesek minden támogatás elõl elzárkóztak, mondván, hogy nincs jogi alapjuk a beavatkozásra, “õ felsége szabad a városokkal”, azaz szabadon rendelkezhet a polgárokkal vallási vonatkozásban.

Nem így a magyar nemesség, mely azonnal a városok védelmére kelt, mondván, hogy földesuruk nem a király, hanem a szent korona, így ügyeikben az uralkodó csak a szent korona tagjaival együttesen rendelkezhet. Ahogy a gálszécsi gyûlésen egybesereglett nemesség 1604-ben kijelentette: ez olyan törvényes joguk, amelyet “fegyverrel is készek megvédeni”. Tudjuk, hamarosan meg is tették. És míg az ausztriai, csehországi, vagy sziléziai városok polgárainak magára maradt küzdelme mindenütt elbukott, Magyarországon a szentkorona-eszméhez kapcsolódó nemesi kiállás egy évszázadon át megvédte õket a hasonló sorstól.

A szentkorona-eszme ilyen vonatkozásait más népek koronatanaiban hiába keresnénk.48

A magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges és önálló életet élõ, a nemzeti jogfejlõdést összegzõ és meghatározó közjogi tan. Igaz, hogy korona eszme más nemzeteknél is volt (cseheknél, lengyeleknél, nyugat-európaiaknál, különösen Angliában), de ezekbõl nem – még a legfejlettebb angolból sem – lett közjogi, azaz meghatározó, kötelezõ erõvel bíró tétel, vagy tételrendszer, nem fejlõdött ki belõle az állam személyisége. Magyarországon igen. Miért? Mert a magyar nemzet, társadalom önvédelmi ösztöne és önfenntartó ereje, az önkormányzati gondolat a politikai szükségszerûség erejével kényszerítette ki a közjog alaptételeinek megjelenítését egy elvont, mégis valóságos eszmei köntösben. Hiszen az Árpád-ház kihalásával változó uralkodóházak a belsõ és külsõ viszályok közepette nem jelentették a fõhatalom állandóságát, megbízhatóságát, sérthetetlenségét, megingathatatlanságát. Márpedig Magyarország megmaradásához erre, ennek hitére, követelõ közjogi-politikai parancsára, eltéveszthetetlen zsinórmértékére volt szükség. Ezért született meg a Szentkorona-tan, amelynek létrejötte és alakulása összetett társadalmi-politikai folyamatokban kereshetõ a *Szent István elõtti törzsszövetségi korszaktól századunkig. Ezen folyamatok már csak nyomokban követhetõk oklevelekbõl és törvényekbõl, annál nehezebben, minél régebbi korokat szólaltatunk meg. A modern történetírás ezért sem azonosítható az elmúlt korok történelmével, politikájával és közjogával.

Idéznünk kell az 1931. évi Eckhart vitából, ahol *Eckhart Ferenc jó szakmai színvonalon megtámadja azokat, akik a történelmi magyar közjogot eredetinek, jelentõsnek, önálló mozgásúnak, a Szent Korona tanát pedig egyedi és idõszerû magyar szellemi-jogi alkotásnak tekintik…

Molnár Kálmán pécsi jogtörténész-professzor írja sokatmondó – Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlõdés jellegzetes közjogi iránya – címû tanulmányában 1931-ben: “Mit jelent a szent korona tana? Hogy a szent koronának magyar tanát más állam alkotmányjogi rendszerével összehasonlíthassuk, ahhoz elsõsorban szükséges, hogy tisztában legyünk azzal, mit is értünk voltaképpen a szent korona tanának jogászi konstrukcióján.

Itt azonban elõször is azt kell leszegeznünk, hogy a szent korona tana vagy elmélete nem jogtétel, nem jogszabály, amit a tudományos kritikát kiálló források valamelyik adatából lehet kiolvasni, hanem tudományos rendszer, tan, elmélet. A tudományos kritikát kiálló alkotmányjogi források sok-sok adatainak összevetésébõl, szellemtörténeti és jogászi értelmezésébõl és értékelésébõl jutunk el a sok részadat nagy szintézisére, vagyis a szent korona elméletére. És pedig nem “a tudományos kritikát kiálló források adatainak” semmibevételével vagy figyelmen kívül hagyásával, hanem azok felé emelkedve. A tudományos kritikát kiváló források adatainak összedobált cefréjébõl az adatok lelkét kivonatolva, a jogtudomány szûrõjén átszûrve és lepárolva. Ez a tiszta párlat, a konkrét adatok nagy szellemtörténeti és jogelméleti szintézise: a szent korona tana.

Ez nem az adatgyûjtés nagy és fáradságos munkájának lekicsinylése. Az elõkészítõ munka ugyanis épp annyira értékes, mint amennyire szükséges. A kritika rostáján átrostált minél több, minél sokoldalúbb és minél megbízhatóbb részadat áll a jogtudomány rendelkezésére, annál tartalmasabb, annál kifejezõbb, annál igazabb és hûbb képet ad a szintézis. És a jogtudomány bizonyára nagy hálával veszi azok segítségét, akik a netalán felhasznált téves adatok megjelölésével és helyesbítésével az esetleg szükségesnek mutatkozó átértékelési folyamatot megindítják vagy elõsegítik.”318 – 29.

Olvassunk még bele *Révay Péter koronaõr 1613-as írásába:

“Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól eltérõen, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája õrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzésére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csapásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozással, ha ennek okát mindazon kívül, amit elõadtam, alaposabban megfontolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messzirõl meglátták e felségjelvényt, mondják meg õszintén, nem fogta-e el õket valami páratlan tisztelet iránta. Elsõsorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyarország elsõ királya, *Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vallják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell megõrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erõsebben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmességet. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pannonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármiféle méltatlanságtól meg kell menteniük. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsõségesen tartja is, ha ezzel az õsi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságlevele értéktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyû volna számos példával bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettõt hozok elõ. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagyszerûen küzdött Muráddal, a törökök hatalmas császárával, és hogy e csatában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt, egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Elsõ Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása elõtt majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanõ meg nem erõsítette és újította õket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsõségüket a Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibocsátását, a fölöslegesek eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvényének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza minden vagyonukat, mint valami forrásnak, melybõl minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városokat a Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtartják a törvényt, hogy ezeket sem magának a királynak, sem bárki más halandónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk) elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bûnös, hanem a vallás és az istenség ellen is vétkezik.” 366 – 214-216.

Mind a vallásos hazafiságtól áthatott barokk szerzõ, mind a XX. század hagyományelvû, a pozitivista mítosztalanítással szembeszálló jogtörténésze megérezteti az eszme páratlanul sajátos voltát. – Ennyit a magyar Szentkorona-tan egyedi, különleges, minden mástól eltérõ jellegérõl.

A polgári korszak – s napjaink – Szentkorona-tanának vizsgálatához *Deák Ferenc, *Hajnik Imre, a XX. századi *Mikó Imre, *Molnár Kálmán, *Joó Tibor és *Kocsis István eszmefuttatásait biztonsággal vehetjük alapul – nem feledve *Eckhart Ferenc tényekben, adatokban páratlanul gazdag munkáját –, hiszen õk egyúttal egy jellegzetes irányzatot képviselnek.

A Szentkorona-tan legjobb polgári összefoglalása a *Hajnik Imréé, akirõl így szól az 1995-ös Magyar Alkotmánytörténet: «A Monarchia öt évtizedének közjogi irodalma a negyvennyolcas forradalom elõtt újra felfedezett, s a bekövetkezett alkotmányreformokhoz idomított alkotmányjogi “alapeszme” gondolatát tovább mélyítette, s a befolyásos politikai publicisztika segítségével a közgondolkodás részévé tette. E téren a kiinduló pontot Hajnik Imrének “Magyarország az Árpád-királyoktól az õsiségnek megállapításáig és a hûbéri Európa” címû, 1867-ben megjelent könyve jelentette, melyben a szerzõ az ország közjogi szimbólumának tekintett szent koronát már az elsõ századoktól a hûbéri korszakon át a nemzet szabad tagjaival, a szabad királyi városok követeivel és a koronás királlyal azonosította. Ugyanõ pedig huszonkét évvel késõbb már egyenesen arról írt, hogy “a szent korona a király és a nemzet között megosztott közhatalomnak, vagyis az alkotmányos közhatalomnak vált jelképévé, és minden nevezetesebb közjogi viszony alakulására befolyást vevõ közjogi fogalom lett”.»290 – 208.

Igazat kell adnunk Kocsis Istvánnak, aki abban látja a különbséget a *Deák Ferenc-i vonulat említett képviselõi és Eckhart XX. századi liberális felfogása között, hogy míg Deák és társai szerint a magyar államiság megtartása mindenekelõtt való célja a közjogi küzdelmeknek, addig Eckhartnál a társadalmi rend megváltoztatása a cél. Deák alapélménye 1849 átvészelhetõ megrázkódtatása, háta mögött a magyar történelemmel és közjoggal, míg Eckharté a Szentkorona-tan 1918-as megcsúfolása, a történelmi Magyarország szétverése, az értékek nagy pusztulása, a “minden rossz lehetséges”, “az álomvilág nem örök” mítosztalanító élménye.

Amikor *Deák az 1868-as nemzetiségi törvény munkálatai során a rendi kiváltságokkal bírókat az egy és oszthatatlan nemesi szabadság jegyében, nemzetiségre tekintet nélkül nemzetbe foglaló populus Werbõczyanus ill. a késõbb ugyanezt jelentõ natio Hungarica helyébe a hon valamennyi polgárát nemzetiségre, nyelvre, vallásra tekintet nélkül magában foglaló nemzetfogalmat leírja, igazi konzervatív politikusként, történelmi alkotmányunk, a jogkiterjesztés alapelve szerint járt el, a “politikai nemzetet” nem megalkotva, hanem létrejöttét deklarálva, közjogi fogalommá téve, mint az állampolgárok összességét.

Bár nyomós érv szól amellett, hogy cenzusos választójog esetén az országgyûlés csak a választásra jogosultakat képviseli, helyesebb – a népszuverenitás akkor már elfogadott elvére tekintettel –, ha azzal a fikcióval élünk, hogy a választásra jogosultak az egész nemzet érdekében kapták jogukat, mint a nemzet reprezentánsai. S a választójoggal sajnálatosan nem bíró tömegek a nemzet részének tekintendõk. Ellenkezõ esetben tagadnánk az 1848-as törvényhozás döntéseinek egyenlõségelvûségét. Az állampolgári jogegyenlõség nem volt teljes, de a szabadság és tulajdon mindenkit megilletett a törvények szerint, így téves lenne jogfosztott (s így a nemzethez nem tartozó) és jogokkal bíró (a nemzethez tartozó) polgárokról szólni. Ebben az értelemben sikeres volt a reformkori követelés a népnek “az alkotmány sáncaiba való beemelésérõl”. A különbség, az esélyegyenlõség hiánya akkor már a vagyoni-gazdasági-tulajdoni viszonyok körében és nem az állampolgári alapjogok tekintetében volt drámai.

Ez a politikai nemzet a polgári kor Szentkorona-tanában a Szent Korona tagjainak összessége.

Helyesen írja Mikó Imre 1944-ben megjelent könyvében:

“Deák meghatározása a rendi korszak közjogi nemzetfogalmában, a populus Werbõczyanusban és a natio Hungaricában gyökerezik, amelyek szintén magukban foglalták a magyarok és a nemzetiségek közül is mindazokat, akik rendi kiváltságokkal rendelkeztek s mindezek maguk között, az una eademque nobilitas kebelében egyenlõ jogokat élveztek. De tovább fejlesztette ezt a nemzetfogalmat Deák, amikor a szabadság, egyenlõség és testvériség szellemében a magyar nemzet fogalma alá vonta a nemzetiségekhez tartozó állampolgárokat is, amiképpen a 48-as alkotmányreform alkalmával a magyar alkotmány sáncaiba bevették nemzetiségre való tekintet nélkül a hon valamennyi lakóját. A magyar politikai nemzet Deák által alkotott fogalma tehát horizontális irányban magába foglalta a hon valamennyi polgárát társadalmi állásra, vagyoni helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül, vertikális irányban pedig szintén a hon összes polgárait, tekintet nélkül arra, hogy melyik nemzetiséghez tartoznak. Deák ezáltal tulajdonképpen nem teremtett új fogalmat, hanem amint maga mondja “az alkotmány alapelvei szerint” járt el, amikor meghatározta a 48-ban megreformált történelmi alkotmányunk elveibõl önként következõ magyar nemzetfogalmat, amelyet õ politikai nemzetnek nevezett.” 309 – 329.

Íme a Szentkorona-tan, mint a nemzetiségi kérdés közjogi kulcsa, ahogyan egy soknemzetiségû birodalom alapelvéhez illik. Összecsengenek ezzel a kisebbségi sorból jött Kocsis István szavai: “a Szent Korona a mindenkori politikai nemzet számára, a Szent Korona tagjai számára elsõsorban a szabadságjogokat, a méltányosságot, illetve a jogbiztonságot jelentette, a Szent Korona országainak szabad polgárai természetszerûen övezték hálával, szeretettel, tisztelettel. Tisztelve szerették mindazok, akik a törvények, az alkotmány megtartását nem érezték terhesnek, félve tisztelték azok, akik a törvényeket csak kényszerûségbõl tartották meg. Ne feledjük: a régi korokban azért volt sok a törvénytisztelõ ember a Szent Korona országaiban, mert a Szent Korona-tan nem az alattvalói tudatot, hanem a Szentkorona-tagság közjogi fogalma meghatározta felelõsségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltóságteljes magatartás kultuszát erõsítette; mert az országlakosi magatartásban a mellérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segítette elõ.” 253 – 288.

Könyvünkben a Szentkorona-eszme kapcsán ilyen kérdésekre keressük a választ:

Hogyan látjuk ma a Szentkorona-tant?

Hatályos és élõ, mostani életviszonyainkban élõ és éltetõ tanítással van-e dolgunk?

Van-e közjogi jelentõsége és jellege?

Milyen jellegzetes állomásai vannak a Szentkorona-tan kialakulásának?

Milyen állandó és változó elemei vannak?

Milyen jelentésmódosulásokon ment át?

Melyek a szükségképpen meglévõ fogalmi elemek, s melyek hordoznak hangsúlyváltozásokat?

Melyek a fogalomból következõ vagy vele szorosan összefüggõ elvek?

Mi a Szent Korona tana és a történelmi magyar alkotmány kapcsolata?

A Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a legitimitás között milyen kapcsolat van?

A Szentkorona-tagság és nemzettagság, a Szentkorona-tagság és magyar állampolgárság, nemzettagság és országgyûlési képviselet, második kamara és elszakított nemzetrészek, a Szent Korona és az ország területi integritása egyaránt tárgya vizsgálódásunknak. Megkíséreljük a válaszadást ezekre a kérdésekre is.

Elöljáró szavainkban igyekeztünk részletesebb vázlatot nyújtani a Szentkorona-eszme történetérõl, tartalmáról és jelentõségérõl. Mindazonáltal újra meg újra visszatérünk tárgyunk egy-egy részletéhez, vállalva a legszükségesebb ismétléseket azért, hogy a sokszínû és fénytörésû drágakõhöz hasonlatos Tant több oldalról világíthassuk meg.

Számtalan szebbnél szebb, értékes szöveggel találkozhatunk a magyar közjog, politika és mûvészettörténet Szent Koronával foglalkozó lapjain. Ezeket tudatosan és sûrûn közöljük, helyenként breviárium, szemelvénygyûjtemény jelleget adva írásunknak (arab számmal közölve, hogy milyen sorszámon található a forrás az irodalomjegyzékben), vállalva a lényegesnek, feltétlenül közlendõnek tartott szövegek megkülönböztetését másoktól, elviselve a kerülni kívánt önkényesség és méltánytalanság esetleges vádját.

Másutt bõvebben szólalunk meg. A Szent Korona tanának “mai értelmérõl”, jelentésérõl, arról, hogy egyes mostani elképzelések – mint amilyen a külföldön élõ magyarok állampolgársága, az országgyûlés második kamarája vagy a magyarság választójoga határokra való tekintet nélkül – mennyire vezethetõk le a Tanból, vagy vissza a Tanra (“Tan”-nak rövidítve a Szentkorona-eszmét), nemigen található irodalom. Itt nagyobb teret kell adnunk saját gondolatmenetünknek, ügyelve a túlzott és erõltetett kapcsolatok, analógiák kerülésére, mégis látva és érezve a Tan megközelítésének széles lehetõségeit a földtõl a végtelen egekig.

Hungariam esse Salvandam!

Isten óvja Magyarországot!

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai