|
 A szabadságharc zászlóinak egyik jellemző alkotóeleme az a szélein futó farkasfog-díszítés, ami a fehér háttérrel együtt kiadja a magyar nemzeti színeket. A zászlón megjelenő Boldogasszony, aki gyermekét tartja a karján, és a másik oldalára festett címer – benne az írásjegyekként is értelmezhető kettőskereszttel és hármas-halommal, valamint a piros-fehér pólyákkal – több ezer éves szkíta-hun-magyar gyökerekre vezethető vissza. (Varga Csaba: JEL JEL JEL. Fríg Könyvkiadó. 2001. 222 old.) Ezek után jogosan kereshetünk a szegélydíszben is saját hagyományt. Előképnek szokták tartani az osztrák birodalmi zászlókat, de ott a háromszög-minta jelentősen eltér, mert két sorban fut, két színes sávot alkotva.
A 99. honvédzászlóalj zászlaja
Dr. Györkei Jenő - Cs. Kottra Györgyi: Dicső ereklyék. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc hadilobogóinak története. Zrínyi Kiadó. 2000. 43. old.
Egy Észak-Kaukázusban talált bronz övlelet díszítése
Csajághy György: A „Lehel-kürt”. HUN-idea. 2005. 150. old.
Érdemes összevetni a szabadságharc zászlóinak szegélydíszét egy közel háromezer évesnek tartott, kaukázusi szkíta övveret szélén futó mintával. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület. 2005. 104. old.) Láthatóan a szkíta fémveretnél is három háromszög adja ki a mintát, a zászlóhoz hasonlóan a belső sor itt is a háttérrel azonos, míg a másik kettő szabályosan váltja egymást a tárgy szélén. A szkíta leleten szintén ősi jelképekkel együtt szerepel a farkasfog, mert az oldalán égitesteket viselő két állat az ábrázoláson a Világegyetemet jelentő Csodaszarvas, valamint a Galaxisunkat jelképező Fehérló. Bármennyire is meghökkentő, de a szabadságharc zászlóin egy többezer éves szkíta-magyar hagyomány tört újra felszínre.
Külön kérdés, hogy megfejthető-e a zászlón körbefutó farkasfogak jelentése. A fenti két ábrázolásból annyi már elsőre is világosan belátható, hogy hegyvonulatot, hegyláncot nem jelenthet, mert a felső sor akkor a feje tetején állna. Varga Csaba ősi írásunkra alapozva a háromszögekben lángnyelveket lát, a tűz pedig ősi Istenünk, a Napisten jelképe a zászlón. (A kőkor élő nyelve. Fríg Könyvkiadó. 2003. 276. old.) Ezt erősíti meg Grandpierre Attila gondolatmenete, aki a zászlónak a lobogásából jut hasonló megoldásra. (Zászlónk eszméjének ősjelentései. 2005.)
Az ősi zászlóink történelmi távlatait is ismerjük, mert több krónikánk megírja, hogy több mint ezer éve, Géza uralkodása alatt tették le - azaz tiltották be - a magyaroknál Atilla nagykirály Turulos zászlóit. Grandpierre K. Endre ezzel összefüggésben Géza korára teszi a régi törvények, jogszokások, vallási hagyományok eltörlését is, az Isten szava a magyar nép szava című munkájában. (Titokfejtő Kiadó. 1996.)
Kiegészítés
További párhuzamok találhatóak a Kárpát-medencei magyar és a régi lovas-íjász műveltségnek a Kaukázusban található régészeti emlékei között. Az itt bemutatott övdíszek szarvasalakjain az előző lelethez hasonlóan szintén ott láthatóak az égitestek, csak jóval egyszerűbb ábrázolásban. Az utolsó képet érdemes összevetni a 1668-ból származó enlakai mennyezetkazettával.
 
Szkíta-szarmata övdíszek a Kaukázusból
(Tyehov után közölte Bakay Kornél. Őstörténetünk régészeti forrásai II. László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület. 2005. 79. old.)
Az enlakai unitárius templom ősi írásos mennyzettkazettája
(Rovás Kincsek CD. A régi magyar írás emléktára. 2004.)
A két ábrázolás keretközepének a mintája azonos egymással. A kaukázusi leletek világosan mutatják, hogy a négy hullámvonal a valamikori teljes, a keret egészén körbefutó szalag (valószínűleg a víz, a tenger jelképe) leegyszerűsítéséből jött létre. Az előzőleg bemutatott észak-kaukázusi bronz övvereten szintén rajta van ez a sajátos spirálmotívum. Az alig valamivel több mint háromszáz éves templomi ábrázolás tehát a térben és időben is távoli szkíta-magyar múltba nyúlik vissza, de nem egyedi esetként, mert a háromszín farkasfog-mintánknak is ilyen messzi gyökerei vannak.
Samu Pál Attila
Kapcsolva Grandpierre Attila Zászlónk eszméjének ősjelentései című írása:
A magyar ősvallás nyomában. 1. rész.
Zászlónk eszméjének ősjelentései
Nemzeti jelképeink egyik legfontosabb eleme: nemzeti zászlónk, lobogónk. Vajon milyen érzés hajtotta eleinket, hogy megalkossák az első zászlót? Miféle gondolat kifejezésére született meg az emberiség történetében a zászló? Mit jelentett? Meg lehet ezt fejteni évezredek távolából?
Zászlónk másik elnevezése, a „lobogó”, magában rejti a választ. Lobogó! Valóban, a zászló lobog, ma is! Ez a zászló lényege! Amikor lobog a zászló, lelkünk is vele lobog! Lelkesítő ereje lobogásából fakad! De miért? Mi köze lehet a levegőben lobogó zászlónak a lélek éltetéséhez? Ezek a gondolatok a jelképkutatás tudományában, mai szemellenzőinek összefüggésrendszerében nem merültek fel. A válasz kívül esik az utóbbi évezredek látóhatárán, ősmúltunkkal, magyarságunk mibenlétével függ össze.
A magyar ősvallás jórészt földalatti búvópatakként élte túl az elmúlt évezredek üldözéseit, de annyit mégis tudhatunk róla, hogy őseink tisztelték a tüzet, a Napot. Ha őseink a lobogóban észrevettek valamit, ami nemzeti vallásunk éltető Istenéhez kapcsolódik, az nem lehet más, mint az a lobogás, amivel a lélek is lobog. S ha a lélek lobog, akkor eleven, akkor tüzes - s ha tüzes, az égi tűz lobog benne, az Élet tüze! Itt a kapocs a zászló, a lélek, a tűz és a kozmikus tűz, az Élet tüze között!
A zászló eszméje bevilágít őseink érzésvilágába. Aki az első zászlót kitalálta, az a selyem (külön kis keretben: A selyem feltalálása.
A selymet mégsem a kínaiak, hanem az eurázsiai sztyepp-övezet lakói, a Kárpát-medencétől Kínáig, a szkíták elődei találták fel. Irene Good, a Harvard University's Peabody Museum ősi textil-termelés és szál-elemzés specialistája szerint a selyem nem Kínából ered, hanem egy Nyugat-Európában és Ázsiában honos selyemhernyótól, több mint 4 500 évvel ezelőtt. Science News Online, 11 December 2004, Vol. 166, no. 24, p. 376. Remnants of the Past, High-tech analyses of ancient textiles yield clues to cultures, by Diana Parsell; www.sciencenews.org/articles/20041211/bob8.asp) lobogását figyelve önkéntelenül elragadtatott, annak úgy lobogott a lelke, hogy a selyem lobogásától úgy érezte, a zászlóban a kozmikus lélek lobogása testesül meg! A zászló és a kozmikus tűz közötti értelmi háló gyújtja ki a tűz-tisztelet összefüggésrendszerét is előttünk. A földi tüzet is azért tisztelték őseink, mert lobogásában az égi tűz, az Élet tüzének megtestesülését látták, élték át! A teljes elemében élő lélek legjellemzőbb viselkedése a büszke, nyughatatlan fölfelé törekvés, újra és újra fel-felcsapó indulattal, szenvedéllyel, tűzzel, még magasabbra, a legmagasabbra szárnyalni! Zászló, tűz, lélek közös tulajdonsága: mindhárom lobog! A tűz olyan, mint a magyar lélek, lobog az égre, lobot vet, ahogy újabb és újabb tápra lel, az új táppal megerősíti szárnyalását, ívelését, nyalábokba, lángnyelvekbe szerveződik, s rajként fut, lobog, ünneplő ujjongásban az égre.
És fordítva is igaz a gondolatmenet. Ha a zászló lobogásának eszméje a lélek mély, bensőséges megfigyeléséből, a lélek és a tűz hasonló lényegűségének felismeréséből fakad, abból a megfigyelésből, hogy a selyemszövet a tűzhöz és a lélekhez, az Élet tüzéhez hasonlóan lobog, és emiatt alkalmas a lélek lobogásának felélesztésére (mágikus felfogás! Nem indoeurópai, hanem magyar kultúrkör!), akkor a zászló eszméje csakis egy tűz-tisztelő és mágikusan érző és gondolkodó népből fakadhat! Többezer éve olyan civilizációval vagyunk körülvéve, ami se nem tűztisztelő, se nem Nap-tisztelő, az Élet kozmikus tüze helyett idegen hatalmasságokat szolgál, az égitestek, a természet-vallás, a Természet ellen fordult – a zászló eszméje tehát nem eredhetett a nyugati, indoeurópai népek civilizációjából. Egyetlen olyan kultúra ismert, amiből minden tűztisztelet fakad, ahol a tűz, a Nap, az Élet áll a középpontban, és ez az emberiség legősibb tanítómesterei, a mágusok világfelfogása: a mágikus világszemlélet.
A történeti dokumentálás érdekében Ammianus Marcellinus, a 4. században élt római császár történeti könyveiből idézünk. „Mondják, ha ugyan el lehet ezt hinni, hogy az égből hullott tüzet is soha ki nem alvó tűzmedencékben őrzik náluk (a mágusoknál), és ebből egy csekély részt, mint szerencsehozót, régente állítólag az ázsiai királyok előtt szoktak vinni. Ennek a nemzetségnek az ivadéka a régi korban csekélyszámú volt és az ő szolgálataikkal éltek a perzsa hatalmasságok az ünnepi istentiszteletnél. Bűn volt az oltárhoz közeledni, vagy áldozathoz nyúlni, míg azt egy mágus erre a célra fogalmazott imádsággal előzetesen meg nem áldotta. Lassankint azonban elszaporodtak és egész nagy, külön névvel nevezett törzzsé váltak; majorokban laknak, amelyeket nem védenek erős falak; meg van nekik engedve, hogy saját törvényeik alatt éljenek, a vallásra való tekintetből pedig nagy tiszteletben részesülnek.”
Kik voltak a mágusok? Az angol nagyszótár, az Oxford English Dictionary (1989, IX: 185) a “Magian” címszó alatt a következőket írja: “1875 LIGHTFOOT Comm. Coloss. 151 Akkor volt ez…amikor a mágikus rendszer meggyökerezett Kis-Ázsiában; 1877 Outlines Hist. Relig. 165 A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában”. A mágusokról pedig (1989, IX:202-203): “c1400 Three Kings Cologne 49 Szent Ausztin azt mondta, hogy a mágus szó káldeai nyelven annyi, mint ha azt mondanánk, filozófus; 1555 WATREMAN Fordle of Facions II. vii K iv b (Perzsiában) a mágusok (azaz a természet titkaiban járatos emberek)”. 1614-ben SYLVESTER Bethulias Rescue v. 301 megemlíti, hogy a párthusoknak is voltak mágusaik (u. ott). Hérodotosz azt írja, hogy a mágusok a médek szent kasztja. Média az ókori Perzsia elődje. Vajon kik lehetnek ezek a médek, akiknek szent törzsük a mágus törzs? Rájöttem, hogy a legilletékesebbeket, a kortárs népeket kell vallatóra fogni. Perzsául Médiát úgy mondják: Mada. A „mada” név nyomában kutatva rábukkanunk a szarmatákra, akiknek nevét újabban a „Surya Mada”, „Surya Madra” (Surya: az indiai Napisten), „Napistenű Médek” indiai névből származtatják. Aradi Évától, a neves India-kutatótól tudom, hogy a hinduk a legmagasabb, bráhmin kasztba egyedül a „magar” nevű mágusokat vették be, mert róluk a bráhminok elismerték, hogy többet tudnak, mint ők maguk. Ha tehát a perzsák a méd mágusokat „mada”, „magos” néven nevezték, az indiaiak „madra” és „magar” néven, akkor a méd és a magyar mágusok között közvetlen kapcsolat állhat fenn. Ennek a fényében válik érthetővé, miért nevezte magát Attila hun király a médek királyának, és miért viselt méd öltözetet!
Diogenes Laertius “A kiemelkedő filozófusok élete” című, i.u. 200 körül született munkájában megírja, hogy a mágusok az egyiptomiaknál is ősibbek. Művének első mondatai szerint “Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött el. Nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a perzsáknak voltak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusai, az indiaiaknak gimnoszofistái; a kelták és gallok között a druidák népe”. “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul” írja Thomas Stanley, a 17. században született „A filozófia története” c. művében. Babilon mágus papjait “káldeus” néven ismeri a történelem. Az antik világ egyetlen papsága sem volt híresebb a mágusoknál. A mágusok voltak jónéhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei, mint például Püthagorász, Démokritosz, Platón, és “ők adták át a Nap-kultuszt Indiának” – írja Gnoli az 1993-ban megjelent „The Encyclopedia of Religion” címszavában. “A mágusok a Napkultusz papi kasztja” (Redards, Lexikon der Alten Welt, 1965, 1809). A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör Tekla, The Encyclopedia of Religion, 530). A Kassai Kódex-ben följegyzett középkori magyar inkvizíciós perek jegyzőkönyvei a magyar vallás papjait mindig “mágus”-ként, az öreg főpapokat “pontifex magorum” néven illetik (Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció, 1999, 197).
A mágusok eredete tehát éppen a magyar őstörténelemhez vezet bennünket. A zászló lobogása szinte megjeleníti a lélek lobogását, és a lélek lobogásában a kozmikus őstűz, az Élet, az Élő Világegyetem lelkének örök szárnyalását.
(folyt. köv.)
Grandpierre Attila csillagász
Honlapcím: www.grandpierre.hu
 |
RSS-csatorna hozzászólásai
