A magyar mondavilág egyik különlegesen ősi emléke Dévavár építésének balladákban fennmaradt története. Grandpierre K. Endre a Kővárból kiáltó asszony című művében részletesen elemezte az ősmonda legrégibb rétegeit. (Titokfejtő Könyvkiadó. 1998.) Az emberi közösség a dévekkel - a felsőbb isteni hatalmat, a természet erőit jelképező szellemek – küzd a hegy tetejének birtokba vételéért, hogy ott várat építhessen. Végül az embereknek maguk közül kell egy értékes személyt áldozatul adniuk, így falazzák be a kőművesek vezetőjének feleségét, élete társát a kövek közé. Fontos eleme a mondának az élve befalazás, a halhatatlan lélek foglyul ejtése a várfalban, mert a dévek és az emberek közti egyezség örök időkre köttetett. A későbbi évezredek során már halványul az élve falbazáratás motívuma, így kerül a történetbe a hamvasztás, és a hamunak a kötőanyagba való keverése. De még ez is az ősi felfogást tükrözi, mert úgy tartották, hogy az építőáldozat tartja össze a várat, hiszen a falak omlását is Kőműves Kelemenné befalazása állította meg végül. A vár Déva neve is a székelymagyarság dévekkel megkötött egykori szövetségére utal.

Obrusánszky Borbála a Kárpát-medencétől a Balkánon, a Kaukázuson át Belső-Ázsiáig megtalálta a monda és az építőáldozat szokásának kapcsolatait. (Hunok a Selyemúton. Masszi Kiadó. 2008.) A Kínában fellelhető mondaváltozatokban már nem jelenik meg az élvefalazás és a küzdelem a szellemvilággal, de annyi azért ott is megőrződött, hogy számtalan ember testét azért építették be a Nagy Falba, mert „így akarták szellemüket odakötni.” (uo. 102. old.) Az indiai szubkontinensen „az áldozatot a kapuk oldalfalába temetik, mintegy állandó kapus gyanánt.” (uo. 97. old.) Itt új elem, hogy az áldozatok az élők őrzőivé, védőszellemeivé lesznek a kapuknál, mintha a magyar mondához hasonlóan saját őseiket temették volna a falba. A történet a mordvinoknál és az észteknél is megtalálható, de mivel ők nem építettek várakat vagy jelentős falakat, a monda délről, a lovas-íjász műveltségből kerülhetett hozzájuk.

Vámos Ferenc egy sajátos szokást említ az építőáldozattal összefüggésben, ahol ismét előkerül a mordvin párhuzam: „A mordvin és a magyar néphitben szó van arról, hogy a küszöb alá temetnek. A építőáldozat eredete ide megy vissza.” (Kozmosz a magyar népmesében. I. Bp. 1943. 144. old.) Érdemes az előzőeket figyelembe véve olvasni Aradi Éva sorait az Indiában élő fehér-hun utód gurdzsárokról: „A küszöböt a gurdzsár házban át kell lépni, rálépni nem szabad, mert az sérti az ősök szellemét.” (A hunok Indiában. Hun-idea. 2005. 140. old.) A küszöbhöz kapcsolódó tiltás egyértelműen a házak bejárata alá temetésnek az egyre fakuló nyoma, mert a gurdzsárok ma már a hindukhoz hasonlóan szétszórják a halottaik hamvait. (uo. 142. old.) Mindenesetre a jövőben érdemes lesz a nagy szkíta-hun népcsalád utódainál a küszöbökhöz, kapukhoz fűződő hagyományokat megvizsgálni az építőáldozat szempontjából is.

Csáji László Koppány közöl egy mesét a mai Pakisztán határán található Hunza-völgy hun eredetű lakóitól, amely szerintem szintén kapcsolható Déva várának mondájához. (Szemelvények Hunza szellemi néprajzkincséből. Tündérek kihalófélben 3. kötet. Budapest. Napkút Kiadó. 2004. 93-94. old.) A történet egy Gilgit melletti sziklafalba vésett közel öt méter magas Buddha szoborhoz kötődik. Külön érdekesség, hogy a székely ősvárakhoz, valamint a világszerte megtalálható megalitikus emlékekhez hasonlóan itt is megjelenik az óriás alakja.

* * *

A Karga-Buddha története

Egyszer volt, hol nem volt, már nagyon-nagyon régen volt, hogy a Gilgit környéki földeken a sinákat egy óriás tartotta rettegésben. Egy sziklaszurdokban lakott. És onnan jött elő, valahányszor megéhezett. Hatalmas kardjával menten agyonsújtotta azokat, akik vonakodtak neki adni a tehenüket vagy más élelmüket.
Egyszer egy bölcs remete érkezett a vidékre. Látta, hogyan szenvednek az ottlakók. Mikor meggyőződött arról, hogy a hívők felett zsarnokoskodó óriás micsoda kegyetlen tetteket hajt végre, elhatározta, hogy megmenti a vidék lakosait. Hosszú imával az óriást a sziklafalra varázsolta, úgy, hogy az moccanni sem tudott. „Azonban ahhoz, hogy örökre a szikla foglya maradjon a rémséges alak – mondta a szent remete – még egy dolgot teljesítenetek kell! Amikor meghalok, a testemet három napon belül égessétek el a szikla lábánál, így majd a máglya füstje, korma soha ki nem ereszti az óriást a kőből…”
A falubeliek nagyon megörültek annak, hogy íme, a remete végleg megszabadította őket az óriástól. Nem győztek hálálkodni, hatalmas lakomát csaptak a tiszteletére, és énekkel-tánccal ünnepelték könnyen jött szabadulásukat. Másnap a remete indult volna tovább, Csitrál felé. A falubeliek azonban összesúgtak: „Ha ez a remete elmegy, soha nem tudjuk majd, hogy merre jár, a földi maradványait sem tudjuk elégetni a sziklánál!”, továbbá: „Ha nem tudjuk a tetemét a sziklánál elégetni, akkor az óriás megszabadul és bosszút áll, sőt még rosszabb lesz a helyzetünk, mint amilyen volt.” Tanakodtak, hogy mitévők legyenek.
A remete nem is sejtette, hogy milyen gondolatok ébredtek a falubeliek fejében, és békésen útnak indult. Azonban a falu lakosai lefogták, és a sziklához vitték. Ekkor már sejtette a remete, hogy mit terveznek vele a falusiak. Megszólalt: „Csak nem vagytok képesek elpusztítani a jótevőtöket?!” Egy fiatalember válaszolt neki: „Meg kell értened, hogy ha most nem égetünk el, akkor az óriás visszajön, és elpusztít mindannyiunkat! Te azonban saját magad jósoltad meg a halálod…” De a remete nem értett egyet vele: „Ha akarjátok, itt maradok a faluban, itt élek közöttetek, és így megtehetitek ugyanezt majd akkor, amikor meghalok…” A falubeliek azonban, a bűntudattól sarkallva, azt mondták maguknak: „Most persze ezt mondja a remete, hogy megmeneküljön. De ha szabadon él közöttünk, ki tudja, mikor szökik meg és hozza ránk a balsorsot?” Úgyhogy ott helyben elvágták a nyakát, és a szikla lábánál elégették, ahogy korábban éppen ő mondta…

* * *

A történet kétségkívül több ponton már zavaros, de azért felismerhetőek benne a hun-magyar mondakör elemei.
1. Itt az óriás képviseli azt a nem emberi hatalmat, amely szemben áll a közösséggel, és aki felé az áldozatot meg kell hozni.
2. Megjelenik az örök időkre szóló kitétel.
3. Mellékesen feltűnik az élve befalazás motívuma is, mert a sziklafalba foglyul ejtett óriás még kiszabadulhat és folytathatja tovább a régi életét.
4. Az áldozat itt is értékes személy, mert a remetét szent embernek mondja a történet.
5. A halottégetés motívuma szintén előkerül.

Bár a mesében kissé kuszák a szálak, de a meglévő elemek alapján mégis biztosan köthető a hun-magyar hagyományhoz. A Karga-Buddha története is azok közé a néprajzi vonások közé tartozik, amelyek őrzik a hun műveltség nyomait a Hunza-völgyben.