|
Avagy: Isten különös munkamegosztása
Miként egy köröztetni buzdított levél írója fogalmazott, nagy izgalomba hozott néhány embert Vukics „visszatérése”. E levélíró arra kér bennünket, hogy gondolkodjunk el a következő dolgon… – s innentől kezdve szó szerint idézzük egész írását. Ugyanis szemlátomást egy olyan ember óv Vukics Ferenc „visszafogadásától”, aki teremtő hittel igyekszik éppen azt tenni, amire Vukics Ferenc biztatott bennünket a Magyarok Szövetsége létrehozásával. Vagyis van miért megfontolnunk s megválaszolnunk felvetéseit.
A Vukicstól óvó levél
Vukics „ideje” alatt történt az MSz tulajdonképpeni szétverése. Hogy milyen okok játszottak közre, az egy másik téma. Azóta -- sok kisebb, az MSz-ből kivált, tenni tudó és akaró ember jól működteti a lakóhelye körüli szerveződéseket, van irányuk, van céljuk és van támogatottságuk. Ezt bizony nem könnyen érték el, mert ahol lehetett, ott akadályozták őket az orruknál tovább nem látó, ködös gondolkodású emberek. Az eredeti MSz azóta is működésképtelen, eredményei nincsenek, csupán negatív dolgokat lehet felhozni. Pl. a „Szilaj Csikó” ellehetetlenítése, a „Szövetség Tv” romlása, és az a tény, hogy jelenleg 50 és 100 közé tehető az eredeti MSz tagok létszáma, akik megmaradtak a működésképtelen szervezet alatt.
A kivált teremtő tagok önjáróvá váltak, eredményeik vannak, és ez az, amit nem néz jó szemmel a MSz romlását akaró és kitervelő személyek csoportja.
Most Vukics Ferencet előhúzzák a kalapból, és a kicsi önbizalommal rendelkező tagokat visszarántanák abba a dágványba, ahol majd harmadjára is újra kellene kezdeni mindent elölről!
Ez a forgatókönyv teljesen megegyezik a Magyar Gárda szétverésével, helyben járatásával és ellehetetlenítésével! Nem vagyok semmilyen párt tagja, még a Jobbiké sem, semelyiké! Én a Szent Korona családjába tartozom, és mondom mindannyiótoknak, hogy megvan bennetek az erő ahhoz, hogy Ti magatok építsétek a magyarság jövőjét, és van annyi értelmetek, hogy ne sétáljatok be ebbe a sárba tapasztó csapdába! Egy bukott vezető, bármi okból bukott, nem erős és nem elszánt ahhoz, hogy összefogja és sikerre vigye elképzeléseiteket, teremtő munkátokat! Ha egyszer megbukott, meg fog bukni másodszor is! Nem ellenségem Vukics, nem akarok neki rosszat, de lássátok be, amire nem alkalmas akármilyen okból kifolyólag, azt nem szabad rábízni!
Keressétek inkább az önjáróvá vált egységeket, és ne legyen senki gőgös vagy öntelt a tanuláshoz, példavételhez!
Akinek segítség kell, evvel kapcsolatban szívesen adok!
Ti magatok vagytok a magyarok szövetsége, ti magatok vagytok az alkotó erő, és ne felejtsétek el, a hatalom nem fog segíteni semmi olyanban, ami a magyarságot fölemelné és irányba állítaná!
Köszönöm, hogy elolvassátok, elgondolkodtok, és tovább külditek a levelet!
Tartson meg benneteket a Teremtő Atya!
(aláírás)
Szétverték-e a Magyarok Szövetségét?
Kezdjük a sok mindent eldöntő kérdéssel: akár Vukics, akár más, szétverte-e a Magyarok Szövetségét? Történt-e efféle „Vukics ideje alatt”?
Leendő válaszom sok elemét már taglaltam az idők során (lásd főszerkesztői jegyzetek, hosszabb elemzések a Szilaj Csikóban), tehát nem merülnék most aprólékos fejtegetésekbe, inkább csak jelzésértékűen szólok a legfontosabbnak gondolt tényezőkről, körülményekről.
Vukics Ferenc mélyebb ismerőjeként (lásd a Ki vagy, Vukics? című könyvemet s a hozzá kapcsolódó filmet); a főszerkesztőként s az össztestületi ülések résztvevőjeként szerzett ismereteim alapján; továbbá a mérleg jegyében fogant igazságszerető és igazságkereső alkatomnál fogva hűvös tárgyilagossággal le kell szögeznem, hogy „Vukics ideje” alatt a Magyarok Szövetsége nem lett szétverve.
Miért hiheti mégis a levélíró?
Távirati stílusban sorra veszem. Vukics hátára vette az országot. Kis híján belerokkant. Talán bírta volna még, ha elegendő támogatást kap. Elszámolta magát: e rongyos gárda-időkben nem volt annyi kimeríthetetlen erő, elszántság és képesség, hogy elegendően követni tudják. Munkahelye is – gyurcsányi idő! – válaszút elé állította: vagy a szövetség, vagy a nemzetvédelmi egyetemi, oktatói állása. Elegendő támogatottság híján hasztalan lett volna éhkoppon maradni, s főleg a családját teljes létbizonytalanságba sodorni. Vukics tehát nem tudta álmait megvalósítani. A halálos kimerültség ingerülté tette a közös munkát, közös törekvéseket semmibe vevőkkel s az ellene szegülőkkel szemben. De nem csak velük szemben. Azokkal szemben is, akik a közös, nagy formátumú erőfeszítések helyett a kisebb, kevésbé kockázatos, kevésbé sorsfordító helyi programokat részesítették előnyben, másfelől nézve: a helyi önállóságot szorgalmazták. Ebben a helyzetben két út állt Vukics és a Magyarok Szövetsége előtt: ha a szövetségesek felpörögnek Vukics sebességére, s zokszó nélkül követik, akkor Vukics maradt volna a szövetség élén. Mivel ez nem következett be – s a mondottak miatt, nem is következhetett be –, maradt a másik út: Vukics félreáll, a szövetségesek közé hajítja a gyeplőt, részben kényszerűségből, részben abból a megfontolásból, hogy no, akkor mutassátok meg, mire mentek nélkülem (mire mentek Vukics, Herpai és Benis nélkül, mire mentek egyedül).
Amikor Vukics Ferenc szózatában azt írja, hogy ő is hibázott, akkor leginkább ez van benne: először rosszul mérte fel a maga és a mások erejét, aztán részben rosszul mérte fel a várható fejleményeket. Szándékos rombolásnak, szétverésnek, hasonlónak viszont nyoma sincs. Ám a fejlemények ismeretében még ennél is többet szögezhetek – szögezhetünk – le, ismét csak hűvös tárgyilagossággal: Vukics helyesen döntött, helyesett lépett. Személyisége ismeretében szívesen jelenteném ki, hogy magas szellemi és lelki intellektusának köszönhetően tette, amit tett, ám megszólal bennem egy csendesebb meggyőződés is: és alighanem Isten akaratából. És éppen levélírónk meglátásai intenek erre…
Az önállóság magasztalása
Honlapavató írásomban hangoztattam: egy olyan, szellemileg, politikailag kusza, anyagilag lepusztult világban, amilyenben élünk, nem célravezető a helyi kisközösségeket katonásan szervezni, parancsszóval irányítani, alávetni a központi elgondolásoknak, törekvéseknek. És főleg akkor nem helyénvaló, ha a központ nincs birtokában a széleket meggyőző programoknak és a széleknek kedves, példamutató magatartásnak, viselkedésnek. Amit ilyen helyzetben leginkább tenni célszerű egy központi szerveződésnek, hogy bebizonyítja a végeknek: ők a legfontosabbak a számára, ő van értük, és nem fordítva. S éppen az adja az ő létjogosultságát, hogy a helyi törekvéseikre, sikereikre alapozva igyekszik a végek számára is vonzóbb, magasabb szerveződési szintre jutni, vagyis a húszak (megyék + főváros) szerteszóródó erejét, képességét a húszszoros erejű, képességű EGY-ségbe tömöríteni.
E kívánatosnak, ideálisnak mondható állapot létrejöttéhez, mint látható, két tényező, két körülmény megléte szükséges: kellenek helyi, önálló, megizmosodó törekvők, és kell egy (vagy több) EGY-ségbe tömöríteni képes személyiség.
Nos, az önállóságra való törekvés szempontból kijelenthető: jó, hogy Vukics hátralépett, s ezzel magukra hagyta, mondhatnánk, szabadon engedte a szövetségeseket. Jó, hogy elindultak azok az önállósodási folyamatok, amelyekről levélírónk is beszámol, s amelyeket továbbra is kívánatosnak tart. Vukics – akármilyen erős személyiség – nem veheti magára egy ország civil szférájának összes terhét; nem csak az önpusztítás veszélye miatt, hanem azért sem, mert az emberek java kétségkívül szereti, ha – akár orránál fogva – vezetik; ha nem kell a fejét törnie; ha nem kell felelősséget vállalnia… Ez viszont édeskevés a Magyarok Szövetsége kitűzte célok eléréséhez, az értelmes együttmunkálkodáshoz, nem csak országos, de helyi szinten is. Igaza van a levélírónak, amikor azt hangoztatja társainak, hogy „Ti magatok vagytok a magyarok szövetsége, ti magatok vagytok az alkotó erő”! A szövetség egésze csak akkor lehet erős, ha az elemei önmagukban is erőt, ügyességet, alkotókészséget tudnak felmutatni. Ám ehhez el kellett indulniuk ezen az úton, az önállósodás csapásain, ki kellett próbálni magukat. S ígéretes felfedezéseiket majd meg kell osztaniuk másokkal, a másokét meg hasznosítaniuk kell a maguk számára.
Ez talán világosnak tűnik. Ám akkor rögtön adódik a kérdés: minek kell ehhez központ? Minek kell ehhez Vukics Ferenc?
Az EGY-séghez. Egy majdnem-összeomlás, egy majdnem-széthullás után. Egy szükséges kitérő, öntanulós pályaigazítás után…
„A szövetség én vagyok”
Nem járna messze az igazságtól Vukics Ferenc, ha a közismert királyi mondásra („Az állam én vagyok”) rímelve kijelentené, hogy „A szövetség én vagyok”. Nem a múltbéli érdemeit igyekszem itt hangoztatni, csupán a tényt rögzíteni, hogy a Magyarok Szövetsége lelkiségét és eszmeiségét a végeken mind a mai napig Vukics Ferenc egykori áldozatos tevékenysége, lankadatlan országjárása, szövetség- és MOGy-építése határozza meg. Amikor levélírónk óva int Vukics visszafogadásától, elfeledkezik egy nagyon fontos mozzanatról: habár egészséges fejlődési fokozatnak tekinthető, amikor a gyermek megkísérel leválni a szülőről, valóban egészséges fejlődési folyamat csak akkor lesz belőle, ha ez nem vezet végül szakadáshoz. Sem a gyermek, sem a szülő oldaláról, akaratából.
Vukics Ferencnek a Szilaj Csikóban is megjelent nyilatkozata és szózata egyértelművé teszi, hogy ő nem a gyermekét, nem a szövetséget, nem a szövetségeseket tagadta meg, nem belőlük lépett ki, hanem csak egy eltorzuló irányzatnak fordított hátat. Igaz, olyannak, amelynek ő maga is egyik elindítója, kísérletezője volt; s amelyet főszerkesztőként magam is helyénvalónak gondoltam: úgy próbálni meg „rendet teremteni” a szövetségben, hogy a tagszervezeteket (a végeket) „megregulázzák”: a megyéknek (megyei elöljáróknak) igazolniuk kell (névvel és lakcímmel) a tagságukat; tagsági díjat kell szedniük (a központ számára); a központ által kinevezett területi megbízottak – vagyis a központ – útmutatása szerint kell eljárniuk. Vukics Ferenc hamar ráeszmélt, hogy ez a vezetési és szervezési szemlélet valójában nem felel meg a Magyarok Szövetsége önkéntességen, szereteten és belátáson alapuló lelkiségének, szellemiségének. Ugyanezt viszont nem akaródzott belátnia az új, félig-meddig önjelölt legfőbb vezetőnek. A maga egyszerűbb és egysíkúbb képére igyekezett alakítani a szövetséget, ezért hát a fáradságos belátás, megértés, egyeztetés helyére mind gyakrabban tolakodott az önkényesség. Nos, ekkor és ezzel kezdődött meg igazán a szövetség osztódása, széthullása. Tehát nem kellett hozzá semmiféle külső besegítés, ráhatás, semmiféle összeesküvés, a folyamat ezek nélkül is – annak rendje és módja szerint –, elindult, lezajlott.
Rendpártiak, lázadók, kivárók
Vessünk egy pillantást a széthúzás, bomlás folyamatára, a szövetség formálódóban lévő szerkezetére; annál is inkább, mert vizsgálódásunkat – minden összefügg mindennel alapon – országos, sőt nagypolitikai szinten folytatnánk.
A szövetség gyorsan zsugorodó részét teszik a rendpártiak. Ők a Magyarok Szövetsége Mozgalom és a Magyarok Szövetsége Egyesület Benis vezette hivatalos képviselői. A legfőbb összetartó erejük az a meggyőződés, hogy a szövetséget meg kell menteni, és aki nem veti alá magát a központi akaratnak, az valójában a békétlenség gerjesztője, a szövetség árulója, sírásója. Ezért sem szabad kifelé ellentéteket mutatni, más véleményeket közölni, főleg nem a legfőbb vezetőről. Röviden: EGY-séget kell mutatni, mégha nincs is már EGY-ség; szép orcát kell vágni, mégha már nincs is mihez.
Igazából nem tudni, hányan vannak a lázadók, a rendpárti vezetéssel nyíltan szembeszegülők. Annyi bizonyos, hogy csaknem fél tucat megye szövetséges elöljárója egy közös honlapon tette közzé idevágó nyilatkozatát. Levélírónk is a lázadók köréhez tartozik. De nem tudni, hogy a tagok közül hány tízen vagy hány százan még. Annyi bizonyos, hogy nyíltan lázadni mindig kevesen szeretnek, helyi és országos szinten egyaránt. Ám a lázadóknak mégis megvan a nagyon fontos feladatuk (hadd mondjam, ahogy érzem: istenes küldetésük): megakadályozni a hamis meggyőződésekre építkező rendpártiak egyeduralmát. Nem engedni, hogy a lényeg tartalmatlan renddé üresedjék, az igazi teremtést látszattevékenységek pótolják, a lélek helyét átvegye annak álarcos földi mása.
A Magyarok Szövetsége most formálódó szerkezetében alighanem a kivárók vannak a legtöbben. Ők azok, akik a belső meghasonlások láttán csendben, értetlenül félreálltak, s várják – ha egyáltalán még várják –, mi fog történni. Ide, a kivárókhoz sorolhatók – ahogy egy másik levélírónk (G. Tibor) nevezte őket – a „belgák”. A Vukics szervezte találkozóról írva sorolja kérdéseit és kétségeit:
„Mit akar ez jelenteni? Ellen-gyűlést Benisék ellen, vagy Benisékkel egyeztetett munkamegosztást? A talányos fogalmazás alapján ez is, az is lehet. Na és micsináljanak a ’belgák’? Akik sem személyes sérelmet nem éreznek, sem azt nem érzik, hogy ne tudnánk követni az egyesület szemléletét, no de meghívót nem kaptunk, hiszen olyat csak a ’kárpát-medencei mintegy 50 tag’ és a kinevezett települési megbízottak kaptak.
Mi lesz velünk, belgákkal? Kihez csapódjunk? Kinek, melyiküknek mondjuk el elképzeléseinket, egyáltalán, muszáj kettejük közül választani?”
Muszáj kettejük közül választani?
Ez az egyik legfontosabb kérdés, amelynek helyes megválaszolása nagy mértékben befolyásolhatja nem csak a Magyarok Szövetsége, de egész Magyarország, az egész magyar nemzet jövőjének alakulását is. (Erre – ennek igazolására – persze még visszatérek.)
Ez a levélíró is, mondhatni, jó helyen tapogatózik. Az teszi jól, aki nem valaki, hanem valami mellett cövekeli le magát. Persze nem mindig világosodik meg rögvest, mi az a valami, tehát mi van a jelenség, a mutatvány mögött, de azért a bizalomra és az egészséges kételkedésre egyaránt hajló ember elég jó eligazítást kaphat.
Ne Vukics és Benis között válasszunk tehát. Ne a Fidesz és a Jobbik között. Ne Orbán és Vona között. De ne is Orbán és Vukics, vagy Vona és Vukics között. Hanem mindig a nekünk fontos ideák, helyzetek megteremtését akarjuk, ezekhez igyekezzünk hozzájárulni, ezek mellé igyekezzünk odaállni.
Aki a rendpártiságtól várja a megoldást, az támogassa Benis rendpárti törekvéseit, például azzal is, hogy őt segíti a MOGY-építésben. Aki abban hisz, hogy inkább a Vukics-korszak bevált vezetési stílusa, szövetségépítése segítheti elő – megváltozatva a megváltoztatandókat – a kívánt állapot megteremtését, az lehetőségeihez képest álljon be a Magyarok Országos Gyűlését építő Vukics-csapatba. Aki meg úgy gondolja, hogy mindkettejük MOGY-építő igyekvése csak hasznára válhat a szövetségnek, az – ha bírja – segítse mindkettőjüket. De létrejöhet-e ilyen alapon az EGY-ség? Sőt: kell-e egyáltalán egység? Sőt: kell-e a szövetség?
EGY-ség, egy kis kitérővel
Az egység valójában ritka kegyelmi állapot. Már-már EGY-ségnek – nemzeti egységnek – tűnt a Fidesz mögé felsorakozott kétharmados erő. Ám éppen a Szilaj Csikó belső listáján folytatott minapi vita mutatta meg napnál világosabban, hogy hiába a tárgyilagos – vagy legalábbis annak tűnő –, majdnem 150-ig sorszámozott felsorolás az Orbán-kormány intézkedéseiről, van, aki az ígéretek betartását fedezi fel bennük, van aki épp az ellenkezőjét, vagyis szemfényvesztést, magyarvakítást. E vélekedők szerint „Orbán áruló”, valójában „a globalisták szekerét tolja”, stb.
Mondanom sem kell, hogy itt, a Szilaj Ménesen belül sem fokmérője a tisztességnek, elhivatottságnak, munkaszeretetnek és munkabírásnak az, hogy ki hogyan vélekedik Orbán Viktorról és kormányáról. A leginkább dicsérő és a leginkább elmarasztaló hangok tulajdonosai között is kiváló emberek vannak, olyanok, akik a Szilaj Csikóból teljes odaadással kivették és kiveszik a részüket, tehát a szövetségesek, a társadalmi önszerveződés kétségtelen hasznára voltak és vannak.
A Szilaj Csikónál megvalósult a lap létrehozásához és működtetéséhez szükséges EGY-ség. Voltaképpen csak két dolog kellett hozzá. Egyrészt az, hogy a lap minden munkatársa többé-kevésbé elfogadja a közös alapot: a Vukics-féle lelkiséget és szellemiséget. Másrészt pedig az, hogy mindenki becsülje meg a másik, a többiek áldozatvállalását.
Ugyanilyen elv alapján a Magyarok Szövetségében is megteremthető az egység: hiszen a rendpártiak, a lázadók és a kivárók között egyaránt olyanok leledzenek, akik elfogadják a Vukics teremtette szellemi, lelki alapállást. Ez a közös bennük. Ennélfogva alkalmasak közösségépítésre; olyan közösségépítésre, amelyben nem válik uralkodóvá sem a rendpárti, sem a lázadó, sem a kiváró szemlélet. Hanem csak a Vukics-féle fundamentum: a krisztusi szeretetből, a nemzet, az ország iránt érzett felelősségből, az önrendelkezési hajlandósából összeálló, megszilárduló.
S még valami elem szükséges mindehhez: a tudás. A tapasztalatból szerzett, az önképzéssel szerzett, a figyeléssel, gondolkodással szerzett. No meg az isteni szikrából szerzett.
Teremtő visszatérés
Ismeretek és megvilágosodás híján a földi halandó – mi mást is tehetne – gyanakszik. Mint második levélírónk tette. Idéztük is tőle: „Mit akar ez jelenteni? Ellen-gyűlést Benisék ellen, vagy Benisékkel egyeztetett munkamegosztást?” Röviden és másképp szólva: nyílt háborúzást vagy népbolondítást? Szent Isten? Hogyan lesz itt, lehet itt igazi, termékeny EGY-ség? Termékeny szövetség?
Nem lehetséges-e, hogy sem nyílt háborúzásról nincs szó, sem népbolondításról? Inkább egy ihletett atyai, szülői döntésről. S most kétszeres értelemben is.
Vukics gyakran hangoztatta, hogy felelősek vagyunk – és ő is felelősséget érez azért –, hogy élhető életet hagyjon gyermekeire. Valóban megígérte a fiának, s komolyan is veszi. Másfelől a Magyarok Szövetségének is, a MOGy-nak is ő a szülőatyja, teremtője, nemes céljai, vágyai beteljesítésére. Vukics megtalálta talán az egyetlen lehetséges módját annak, hogyan térhet úgy vissza, hogy egyrészt azt érzékeltesse: el se ment; másrészt véletlenül se keveredjen romboló csatába, háborúba. Nem támadt neki a rendpártiaknak, de a lázadóknak vagy kiváróknak sem. Hanem beszáll újra a teremtésbe és mindenkit ezért és erre szólít magához. Munkára. MOGY-építésre. Mivel a MOGY a szövetség talán legfőbb jelképe, de magának az EGY-ségnek is a jelképe, senki nem veszi és veheti magának a bátorságot, hogy nyíltan tiltakozzon a félig-meddig párhuzamos építkezés, bizonyos értelemben nyílt hatalmi versengés ellen. Nemes megmérettetés ez, akár a lovagi torna, ahol a nézők minden küzdőnek tisztelettel adóznak, s aki végül a küzdelem során a legjobb lesz, azt ismerik el elsőnek..
Kell-e igazán Magyarok Szövetsége?
A sok fontos kérdés közül ez a legeslegfontosabb. Vukics Ferencet, mióta visszavonult, hívei folyamatosan keresték, kérlelték, jöjjön vissza, foglalja el őt illető trónusát. De ebből még egyáltalán nem következik, hogy a nemzet, az ország egészének olyan nagyon nagy szüksége lenne a szövetségre. Pár ezer, pár tízezer, vagy akár pár százezer ember mit számít? A pártok birtokolják a hatalmat – most éppen a Fidesz –, úgyis ők szabják meg, mi lészen e tájékon, az egész szövetségesdi legfeljebb egy kis szelepjátéknak jó, felügyelet mellett kiengedni a felgyülemlett gőzt.
Gondolhatnánk. S vannak, akik valóban így is gondolják.
Csakhogy nagyon nem jól gondolják.
Jövőnk kulcsa bizonyos értelemben a Magyarok Szövetségénél van. Ha tud olyan lenni, mint amilyennek alapítója megálmodta. Ha újra begyűjti, és nem taszítja a lelkeket. Ha méltónak mutatkozik az istenes munkamegosztásra…
A Magyarok Szövetségét az kelthette a semmiből, szinte egy pillanat alatt, élettől és erőtől duzzadó létre, hogy a rendszerváltásnak nevezett fordulat óta a pártoknak sokkal fontosabb volt a maguk hatalmának növelése, a maguk javainak gyarapítása, mint a közjó, a magyarság, a nemzet szolgálata, a nép pedig ennek – ilyen-olyan okokból – nem állt eléggé ellen. A szövetségkötés, a társadalmi önszerveződés e helyzet felszámolására irányult: meghatározni és érvényre juttatni a közös, éltető hagyományainkból táplálkozó értékeinket, a jelenhez és jövőhöz fűződő érdekeinket, méghozzá mindenféle párt- és egyéb hatalom ellenében.
Mindenféle?
A Fidesz kormányra jutásával, Orbán újra helyzetbe kerülésével sajátos helyzet állt elő. Papírforma szerint végre nemzeti erő kormányozza az országot, szolgálja a magyar nemzetet, tehát lényegében – úgy tűnik – ugyanazok a célok és szándékok mozgatják, mint a Magyarok Szövetségét. S mivel nála a hatalom, nála a kasszakulcs, a szövetségnek – első pillantásra – nem maradt igazán cselekvési tere és teendője.
Hacsak a papírforma nem egyéb, mint szemfényvesztés, miként a Fidesz-kormányzás hónapjainak teltével-multával mind többen gondolják. Még Szilaj Csikós körökben is.
Vajon kinek van, kinek lehet igaza?
Gyümölcséről ismerni meg a fát, nem az árnyékáról
Sokszor elmondtam már, és sokszor el fogom még mondani erős tapasztalásom: senki nem csak ilyen, vagy csak olyan. Aki csupa rosszat lát és rosszat feltételez a Fideszről, annak figyelmébe ajánlom, hogy a fát nem az árnyékáról, hanem a gyümölcséről ismerni meg. Aki meg másik végletként Orbáné minden cselekedetéről azt gondolja, hogy a magyarság, a nemzet érdekeit szolgálja, az is bizonyosan óriásit téved. Méghozzá azért téved, mert nem számol azzal, hogy a pártpolitikai – nagypolitikai – hadszíntéren aranyszabály, hogy csak annak van, annak lehet igaza, aki egyáltalán életben marad. Aki akár a nagy becsületessége, akár féktelen, felelőtlen mohósága avagy néplenéző önhitsége miatt kihullik, az többé nem lesz képes hatni a közéletre.
Még egy kétharmados többséggel megválasztott párt sem tehet meg akármit. A világban olyan háttérhatalmak vannak, amelyek az óvatlant, akármekkorára nőtte is ki magát, szempillantás alatt eltaposhatják. E háttérvilágban képes a farok mozgatni a kutyát, mást ne mondjak, Izrael Amerikát. Kéretik erre a változatra, erre az eshetőségre is gondolni, amikor amiatt dühöngenénk, hogy Orbán túl sűrűn látogatja izraeli testvérpártját; amikor arra gondolnánk, hogy miniszterelnökünk bizonyára a Magyarország eltökélt felvásárlásán örvendő izraeli államelnök szekértolója. Meg az sem baj, ha összefüggést sejtünk a Németországban elszabadult, rejtélyes vírus okozta tömeges elhalálozások, valamint ama politikai döntés között, hogy Németország az amerikai és egyéb nyomás ellenére sem óhajtott beszállni Líbia megszállásába.
A Magyarok Szövetsége küldetése?
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Látok istenes logikát abban, hogy a szövetség s benne Vukics Ferenc sorsa így alakult. Látok istenes logikát abban, hogy amit Orbán és csapat kormányzati és pártpozícióból nem tehet meg, azt egy valóban tekintélyes civil szerveződés megteheti. Látok istenes logikát egy efféle munkamegosztásban: amit a föld, a víz, az ország, a nemzet védelme és önvédelme érdekében Orbánék nyíltan nem tehetnek meg, magának a nemzetnek kell megtennie, hatalmas, pártok feletti szövetségbe tömörülve. Isten útjai kifürkészhetetlenek: nem tudhatjuk, hogy ez a szövetség Orbánéknak valóban ínyükre lenne-e. Nem sokat számít, hogy én úgy sejtem, igen. Hogy végső politikai, nemzeti céljaik beteljesítéséhez elengedhetetlenül szükséges. Ami számít: ha értük, ha ellenük, de ezt a nemzeti értékóvó és érdekérvényesítő erőt, szándékot, amelyet a Magyarok Szövetsége testesít és testesíthet meg, szaporítani, bokrosítani kell.
Igazi kockázat nem abban rejlik, hogy esetleg szembekerülünk egy mégis álarcosnak, nemzetellenesnek bizonyuló párthatalommal (egyéb, „természetes” ellenségeinkről most nem szólva). Hanem abban, ha egy csakugyan nemzeti kötődésű párt csakugyan nemzeti érzelmű, nemzeti kötődésű elnöke amiatt nem tudná majd beteljesíteni páratlan történelmi küldetését, mert a szövetségesek nem értették meg és nem teljesítették a magukét…
 |
RSS-csatorna hozzászólásai
Mindegy, hogy Vukiccsal vagy mással "épül" újjá a szervezet, mert ha visszatagozódnak, akkor végük. Nem véletlen, hogy a MAG mozgalom olyan, amilyen és Géczy Gábor még tag nyilvántartást sem kér, nemhogy szervezeti egységek szövetségét. Ez nem zárja ki a kapcsolatot közöttük, de nincs ismeretlen személyekből álló vízfej, senki sem szólhat bele a helyiek dolgaiba. Minta a székelyek széki szerveződése lehetne. Nem véletlen, hogy Vukics alól kicsúszott a talaj. Szerencsére még a Nemzet és a Haza érdeke győzött, de a következő sumák támadás sokkal óvatosabb, alaposabb és erősebb lesz. Mindegy, hogy Vukics vagy más vezet, szinte biztosan elsöprik. Ha Vukics vezet, akkor csak jobban elő kell készíteni, ami egy kis időveszteséget jelent.
Rá kellene végre ébredni, hogy a magyar állam szervezete nem véletlenül épült alulról felfelé, évezredeken át. Ezt mutatja a királyi hatalom korlátozhatósága is, amire több példa is van történelmünkben. A rex magyar megfelelője nem a király, hanem az egyeduralkodó. Ha ki akarunk lábalni a posványból, akkor a felülről szervezett szervezeti formát el kell felejteni!