Az idő azon kígyó, amely elcsábítja az embert. Előír és az ember engedelmeskedik. Engedelmeskedik az időnek és hagyja, hogy az előírja neki hétköznapjait.
Ember, készen állsz-e kilépni az előírás alól? Készen állsz-e magad mögött hagyni az idő előírását és követni az örök ritmust? Készen állsz-e követni Engem az utaimon, a tér és az idő feletti uralkodót? Készen állsz? Ha igen, vezetni akarlak az élet útjain és megmutatom neked mi a teremtés és mi vagy te a teremtésben. Hívni akarlak! Hívni akarlak az Én időmben és valóban, ez az örök hívó szó! Kövess Engem és megtanítom neked megérteni az időt és az örökkévalóságot.
Örökkévalóság, egy fogalom? Örökkévalóság, egy szó? Örökkévalóság, egy világ (1)? Ó gyermek, világok világok felett, terek szám nélkül és az élet ritmusai, mindez egy röpke történés az örökkévalóságban. Világok és terek, jönnek és mennek; halnak és újrakeletkeznek. Arculatot váltanak és újra megmutatkoznak nagy változatosságban. S mégis, ez egy életfolyam, ez egy idő – az Én időm.
A kígyó idő! Olvassátok és értsétek meg, hogyan csábította el a kígyó az Évát. Éva, az a külső ember. Éva, az a külső élet. Éva, az az élet megnyilvánulása ezen világ térében és idejében. Mind Éva vagytok, mert mind külső élet vagytok. Ez a külső élet, a ti életetek ebben a világban az idő előírásának az alárendeltje. Megszülettek, éltek -ahogy mondjátok- és meg kell halnotok. Tehát a külső ember meghal, mert alárendeltje az idő előírásának. Nézzetek az időmérő eszközeitekre. Mutatják a másodpercet, a percet, az órát, a napot és a hónapot, igen, e világ éveit. Felmutatják, mely világban éltek. És ezen felmutatás által tudatosul bennetek, hogyan múlik az idő; ahogy tovaszáll. Azt mondjátok: „Kevés az időnk és ez idő alatt sok a dolgunk!“ Gyermekek, mit akartok tenni? Rohanni akartok az idő után? Meg akartok méretkezni ezzel az idővel? Valóban akarjátok követni a kígyót?
1948 elején beszédek sora követte egymást Fokvárosban. Azok, akik kiválasztottak voltak, hogy hallják, páratlan élményben részesültek. S aki hallotta, utána már nem volt ugyanaz, mint aki előtte volt. A legmagasabb szellemi fejlődés és megértés tanúi lehettek. „Olyan volt, mintha elhúztak volna valami láthatatlan fátyolt a szemünk elől, és világosan láthattunk!”
Egy szeminárium végén jelentkezett az Úr. Szép, együtt töltött órákban volt részünk. Együtt „dolgoztunk”, és se a nevetés, se az éneklés, de legfőképp az örömérzet sem hiányzott. Bár a jelenlévőkhöz intézte a szavait, akik ismételten összegyűltek, viszont elhangzott benne egy felhívás, ami mindegyikünkre érvényes.