Tanítványaim nagy félelemben voltak, miután már nem voltam. Mély szomorúság, de reménytelenség is közéjük férkőzött. Egybegyűltek imádkozni, tanácskozni, hogyan is viselkedjenek a továbbiakban és eltorlaszolták belülről az ajtókat. Vajon továbbá is kiállnának mellettük a rómaiak? Quirinius és Kornéliás jelentésen voltak Rómában, ami Heródes intézett el ügyesen.
Kérdést kérdés követett, melyek csak fokozták félelmüket. Minden, amit mondtam nekik, tova szállt, üresek voltak, kiégettek.
Minden hiába lett volna? Hiszen olyannyira reménykedtek, feladtak Érettem mindent, lemondtak mindenről, és most vége lenne mindennek? Ezen kétségbeesett helyzetben azonban feltámadt bennük a kíváncsiság és a remény is. Egyesek emlékeznek a megjövendöltekre és így elsősorban a nők azok, akik kivonulnak a sírhoz bekenni olajjal a holttestet.
Aztán a bizonytalanság, nincs ott a holttest. És megint csak zűrzavar. A férfiak, akik követték a nőket, bementek a sírkamrába és nem találtak Engem odabent, csak a szépen összehajtogatott lepleket. Így hát tovább mentek.
Kizárólag Magdalai Mária fordult vissza és ismét utána nézett, amikor találkozott két fehér alakkal, akik így szóltak hozzá: „Ő él és már nincs itt“. Erre ő hazatért és elmesélte az otthon maradtaknak amit látott.
Esten azonban közéjük léptem üdvözléssel: „A béke legyen veletek!“ Felismertek Engem sebeimen és a szomorúság átváltozott kimondhatatlan örömmé.