Gyakran felmerül a kérdés, mi rejtőzik a szellem, lélek és ember fogalmak mögött. Forrástól függően itt a legkülönbözőbb, részben teljesen ellentétes értelmezéseket kapunk, melyek inkább zavart okoznak mint felvilágosítást adnának. A szellemet azonosnak vélik vagy felcserélik az értelemmel, ahogy a lelket a pszichével vagy tudattal és így tovább.

 

Segítséget kívánunk nyújtani a keresőknek a következő megkülönböztetésekkel. Igénye nem dogmához kötött, mivel mindenki rendelkezik a saját szemlélet szabadságával és maga dönti el, melyik szemlélet áll magához legközelebb és számára melyik vélemény a legérthetőbb és leglogikusabb.

 

*

 

Azok számára, akiknek nagyobb körvonalú áttekintésre tartanak igényt, íme a rövid változat:

 

Szellemlény = tiszta teremtmény Istenből; Hazája, otthona: a Mennyek; a legkülönbözőbb okokból hagyhatta el a Mennyeket.

 

Lélek = egy szellemi lény, ami belépett a mennyeken kívüli területekre, melyek a bukás által jöttek létre. Ezzel járulékos a magas, energetikus rezgésének csökkenése. A terhelések birokszerűen takarják be a szellemlényt, elkezd „beárnyékolódni“. A lélekburkok összessége alkotja a lelket; magába zárva a szellemlényt, amit – mivel most a lélek árnyékolatok zsugorítják – szellemszikrának is nevezünk.

 

Ember = ha egy lélek leszületés mellett dönt, akkor a szüléskor belép egy földi testbe, összekapcsolódik vele és az ún. halál beálltakor újra elhagyja azt. Állapotától (rezgésétől) függően olyan területekre halad tovább, amelyek vonzzák őt. Ekkor még mindig a szellemlény burkolatát vagy bevonatát képezi. A lélek szellemi továbbfejlődésével tisztulnak a lélekburkok, a szellemlény egyre jobban látszódni kezd, amíg újra tiszta szeretetté nem válik, úgy hogy újra beléphet a mennyekbe.

 

 

Azok számára, akik mélyebb tudásra kívánnak szert tenni, íme a bővebb ismertető:

 

Szellemlény/szellem

 

A teremtés tiszta-szellemi volt az ősállapotában, magas tudat (szeretet) és a teremtményei az angyalok voltak. Ezen tiszta-szellemi teremtésen kívül nem létezett semmi. A mennyek „lakói“ – tehát az angyalok – szellemlényeknek is nevezik, ellentétben a „szellemekkel“, mi alatt az asztrális sík lelkei értendők. A „szellem“ fogalma valami személytelent fejez ki, a „szellemlény“ viszont egy teremtményt.

 

A szellemlények rendelkeznek egy egyéniséggel, szóval mindegyikük egy külön, felcserélhetetlen személyiséggel. Ez többek között a szellemi „mennyei otthon“-ból adódik (a hét alapszint = rend, akarat, bölcsesség, komolyság, türelmesség, szeretet és irgalmasság, miközben minden szintben benne van a többi). A szellemlény jellemét ezen alapszintek egyikéhez való hozzátartozás fejezi ki.

 

Ez érthetővé válik, ha tudjuk, hogy pl. az isteni akarat kerubja Mihály, aki az angyalok egy részének Istennel való ellenszegülésének megparancsolta: „Eddig! Kicsit se tovább!“. Máriában, Jézus édesanyjában Pura, az isteni irgalmasság szeráfimja öltött testet. Mihály és Pura, eltérő mennyei jellemük miatt két különböző karakter (ahogy mi mondanánk), lényüknek megfelelő feladatot látnak el.

 

A bukás ill. angyalok bukása miatt, aminek az oka az Istennel való ellenszegülésben rejlik, létrejöttek a mennyeken kívüli területek, melyek már nem rendelkeztek ugyanazzal a magas rezgéssel mint a mennyek. A bukás területeinek legmélyebb, legerősebb sűrűségű pontja az anyag. Aki oda belép, az a sötétség uralkodásának területére lép. Ami nem mindenképp jelenti, hogy tehetetlenül és védtelenül ki van szolgálva a negatív erőknek. Már a tudás is minderről nagy segítséget jelenthet, mivel éberebben tart.

 

A Biblia csak kevés helyen említi a bukást, ott is szegényesen. Eközben az angyalok bukásáról való tudás döntő szerepet játszik abban, hogy megértsük, honnan jövünk, miért vagyunk itt és hová megyünk.

 

 

Lélek

 

Ha egy szellemlénynek el kell hagynia a mennyeket (legyen az akár korszakokkal előbbi időkben a bukás által és az általa kioldott taszítás következményeként) vagy önként elhagyja (legyen az önzetlen indíttatásból, hogy tevékenykedjen azon kívül is), akkor magától lecsökken a rezgésszintje; igazodik az új szint(ek) energetikus adottságaihoz – „azonos azonosat vonz, az eltérő taszítja a másikat“ szellemi törvény alapján.

 

A bukás lényeinél ez kényszerű következménye volt a szeretet elleni cselekvésüknek, másoknál önszántukból történt ill. történik az istentelen-törvényszerű tulajdonságok felvétele által. A lélekburkok ekkor hagymahájként fogja körbe a tiszta szellemlényt ill. a tiszta szellemtestet, ami ezáltal fényének erősségét veszti.

 

Minél mélyebben halad előre a szellemi lény az alacsonyabb területeken, annál több burok rakódik a szellemtestére. A felvett szellemburkok összességét nevezzük léleknek.

 

A lélek tehát egy finom anyagú alakzat, ami magában hordozza magként a „csökkentett“ szellemlényt. Mivel a szellemlény most lélekburkokba = lélekbe zárt, szellemi szikráról is beszélünk. Ezt a szellemi szikrát, az örök állandóságú, nem elpusztítható isteniséget minden lény magában hordja, a démonok is; bár ezekben a legalacsonyabb szintre csökkentve, és csakis a saját helytelen magatartásuk miatt. Ha nem lenne az a kapcsolat az Istennel, melyen keresztül mindenkihez megállás nélkül áramlik a fenntartó élet-szeretet-erő, egyetlen egy lény sem lenne életképes, se a mennyekben, se a mennyeken kívüli, finom anyagú területeken vagy az anyagban.

 

Tehát a léleknek ugyanúgy megvan a személyisége. Ezt a szellemlény személyisége adja – a lélek magjában beburkolva – és azon tulajdonságok, melyek a mélyebb területekbe való „leszállás“ miatt kerültek a lélek burkaiba. Ezek a terhelések (hatalomvágy, szeretetnélküliség, erőszak, gyűlölet), melyeket felvett, és amik a mennyekben nem léteznek.

 

Különben ugyanez volt érvényes Jézus lelkére is, amibe leszületett az Isten szeretetének megnyilvánulása. Ő neki is fel kellett vennie megterhelést – és legyőznie őket, mint ahogy példaképp élte előttünk. Az Isten sohasem teszi érvényen kívülre a törvényeit, még akkor sem, ha Ő róla van szó. Ha felállna ennek a szüksége, akkor nem lennének tökéletesek a törvényei.

 

 

Ember

 

Nem minden tiszta szellemlény azért hagyja el a mennyeket, hogy leszülessen a Földre. A leszületés azaz inkarnáció (lat.) = húsba menni, megtestesülni. Tevékenykedhet akár szellemi tanárként is az asztrális szinteken – így nevezik azon finom anyagú területeket, melyek rezgésszintben közel vannak a Földhöz. Ilyen esetben az előbb felvázolt eset nem érvényes, tehát a megterhelések felvétele önkéntes, a szellemlény maga csökkenti le a rezgésszintjét, sugárzási erejét, hogy élhessen és taníthasson az alacsonyabb rezgésű szinteken. Bármikor visszatérhet a tiszta mennyekbe.

 

De ha le akar születni, úgy az előbbi felvázolás érvényes, mégpedig magára vállal megterhelést. Így hát születéskor ill. az ezt követő hetekben egy kissé-többé megterhelt lélek lép be az emberbe, a magában lakozó szellemi szikrával, ami a tiszta szellemlény csökkentett mivoltja.

 

Tehát az ember már magával hozza a személyiségének egy részét, ami később jellemezni fogja őt (mind a gyengéit, mind az erősségeit) és idelent hozzávetőlegesen megkapja a lenyomatot szülei, környezete, társai stb. által. Egy lélek sem lép az anyagba „szűz tisztán“, hanem mindenkinek megvan a saját múltja.

 

Az ember célja (ill. kellene lennie), hogy egyre jobban feloldja lelkének megterheléseit az élt szeretet által, ami ezzel egyre szebben sugárzik; ez azt jelenti, egymás után feloldódnak az adott lélekburkok és a lélekben rejlő szellemlény egyre csak sugározni kezd, ami az emberben is és a jellemében is kitűnik.

 

Tehát a lélek állapotát, beleértve a beléje zárt szellemszikrát is, az ember úgynevezett „halálakor“ mindaz jellemzi, amit az ember élete folyamán pozitívumként felépített jó vetőmag kiszórásával a lélekburkaiban, illetve ami rosszat megerősített a lélekburkaiban vagy akár újonnan bevitt. A lélek rezgésszintjétől függően, amivel a testtől való elválasztáskor rendelkezik, a hozzá megfelelő lélekterületekre halad tovább. Ezek lehetnek a legalsóbb asztrális síkok vagy a már világosabb és fényesebb területek a mennyekhez közelebb. Az viszont inkább ritka kivételt képez, hogy a lélek az anyagból közvetlen az örök hazánkba ugrik vissza, a tiszta-szellemi mennyekbe.

 

Az embert elhagyó lélek is rendelkezik ezek szerint saját személyiséggel, melyek az alábbiakból tevődnek össze: a) a szellemlény személyisége, b) azon terhelések, amit magával hozott a lélek az emberbe való leszületésekor, c) azon tulajdonságok, melyeket az ember az élete folyamán kifejlesztett és amik ezáltal belefolytak a lelkébe. Ennél érvényes: A lélek ugyanúgy hat az emberre „belülről“, ami azt jelenti, hogy a lélektest gyengéi és erősségei befolyásolják az emberi viselkedést; és fordítva, tehát az ember éppúgy formázza a lélekállapotát gondolkodása és cselekvése által.

 

A túloldali világokban azon fog dolgozni a lélek, hogy előrébb haladjon a fény, az igazi hazája felé. Eközben további, még meglévő lélekburkok kerülnek feloldozásra, és előtérbe lép a tiszta szellemlény, míg el nem éri újra azt a magas rezgésszintet, ami valamikor az övé volt és ami lehetővé teszi számára, hogy újra beléphessen a mennyekbe. Ez esetben bezárult a körforgás, újra hazatért „az elveszett fiú“.

 

Másképp kifejezve: Aki be akar lépni a mennyekbe, annak magában kell hordania a mennyeket. Mivel: Azonos azonosat vonz.

 

A lélek azonban úgy is dönthet a túloldali szinteken, hogy ismét a leszületést választja – azzal a kockázattal, ami mindenkire érvényes: mégpedig, hogy az emberi élete végén, a finomabb anyagú területekre történő áttérésekor „rosszabbul“ áll mint előtte, ha a helytelen cselekvéseivel hozzávetőleges lélekterhet rakott magára.

 

A felvázoltakból világos lesz, hogy az élt szereteten kívül – legmagasabb formájában önzetlen és feltétel nélkül szolgáló – nincsen lehetőség maradandóan megnövelni a lélek rezgésállapotát, megerősíteni és fénybe borítani a bennünk a szellemlényt. Az intellektus, a tanulmány és tudomány, a spirituális technikák az energiafelvétel növelésére és több más, legjobb esetben fölösleges, legrosszabb esetben zavaró és akadályozó, sok esetben pusztító hatású és nem helyettesíti az igyekezetet a szeretet megélésére.

 

A vissza- azaz hazavezetés akkor érte el a célját, amint lezárult minden bukott lény hazatérése, és azután a tiszta-szellemi, mennyei területeken kívül minden más megszűnik létezni az örökkévalóságig.