Belátás, 2022. március 15-én

 

 

Egy csoportot láttam, közepettük egy nagy kincs lett kiemelve, tiszta aranyból volt. Mindenki mélyen hálás volt, örültek e nagy megtisztelésnek, csodálkozva kérdezték, mivel is érdemelték meg mindezt. Mérhetetlenül nagy volt a kincs, és úgy tűnt, mintha magától megtöbbszöröződne, egyre csak nőtt. Az emberek újra és újra összegyűltek, fogtak és elvittek valamennyit a kincsből, a nagy bőségből és hazavitték.

 

Na most voltak olyanok, akik ennek a nagy részét a saját zsebükbe tették. Hazaérve elásták a kincsüket és biztonságba helyezték. «Bizonytalan időkre.», gondolták elégedetten. A pincébe rejtett kinccsel együtt, aminek jelentős volt az értéke, nőtt a félelmük is, hogy ellophatják tőlük a kincset. Nagy bizalmatlanságból fakadóan biztonsági előkészületeket tettek, bevezettek felügyelő szolgáltatásokat, kémkedést szorgalmaztak, dossziét vezettek a tagokról és kiépítettek egy térfigyelő kamerarendszert. De a kincs láthatóan kevesebbnek és jelentéktelenebbnek tűnt, bár senki sem vett el belőle. Mostanra már megmérgezte a hangulatot a bizalmatlanság ködfátyla és az egész kincsnek nyoma veszett. Csak kevesen tudtak róla és azok is nagy, áthatolhatatlan titkot csináltak belőle.

 

Ezek után létrehoztak egy új céhet, aminek minden áron meg kellett tartania és védenie a titkot, és emellett meg kell akadályoznia az igazság felismerését, hogy már nem is létezik kincs. Senki sem tudhatott róla, senki sem tudhatta meg. Így hát hatalmas titkot csináltak belőle, minden hozzávetőleges kérdést árulásnak nyilvánítottak, dramatizáltak és vádoltak, ok nélkül, értelem és ész nélkül.

 

A csoportnak már nem voltak összejövetelei, ahol meg lehetett volna csodálni a nagy kincset, ahol mindenki magához vehetett annyit, amennyit csak elbírt. Megváltoztak az idők.

 

Az arany egy különleges tudás volt, egy különleges belátás és rálátás. A csoport hihetetlen nagy bőségben meg lett ajándékozva, de többen elkezdtek kételkedni, nem akartak újból csapdába lépni, amibe előtte már oly sokszor belekerültek. Így az ember inkább óvatos lett, kincsét elrejti embertársai elől, elássa pincéjében és úgy dönt, kivárja mi történjen vele. Ha az igazságról lenne szó, akkor még mindig mondhatná: «Ott voltam én is, kaptam én is a nagy kincsből, tudtam róla.» Az arany viszont az efféle magatartás miatt is veszít az értékéből, csillogásából és hitelességéből. Hát nem kellene sokkal inkább továbbadni, továbbvinni a kincset és osztozni rajta másokkal?

 

Láttam, ahogyan megnyílott egy nagy mennyei kapu, amit a remény kapujának neveztek. Ezt a kincset egy szent órában vitték a világba, és kiterjesztették mindazok előtt, akik az értékét egyszerűségben, szerénységben és alázatosságban ismerik fel. De azok előtt is, akik igénybe vették és ma is igénybe veszik ezt a tudást. Mindenki részesül benne nagyvonalúan, számla nélkül, díj felszámolása nélkül, mindenki. Megnyílt az egyetemes iskola mindenki előtt, legyen az koldus, felsőbbség, hercegfivér, tudós, uralkodó, ki még büszkén viseli koronáját, méltóság, szegény vagy gazdag. Ez az iskola a bölcsek köve, a szent Grál, a Krisztus-szellem beteljesülése, most, a Szellem Korba való átmenetben és mindörökké.

 

Belátás az Új Időben

„És jövendölni fognak fiaitok és leányaitok, vénjeiteknek álmaik lesznek, férfiúitok látomásokat fognak kapni.

Még a szolgákra és a cselédekre is kiöntöm szellememet azon napokban.“