Tökéletes lett a zavarodottság feltámadásomat illetően. A templomosok azt a hírt terjesztették, miszerint a követőim ellopták a holttestemet. Én viszont negyven napon át megjelentem sokak előtt, akik átélték a keresztre feszítésemet és sok reményt fektettek Belém, hogy megvigasztaljam őket és bebizonyítsam nekik, hogy mindaz, amit mondtam nekik, megfelel a valóságnak. Ők meg azt mesélték tovább, hogy feltámadtam és láttak Engem. Sokan, akik átláttak a templomosok hazugság szellemén, nem hittek ezeknek.
De most eljött Számomra az idő, hogy elhagyjam a számomra kedvessé vált tanítványaimat és minden más követőmet. Keresztre feszítésem óta ők leginkább Lázárnál tartózkodtak a szálláshelyen.
Feltámadásom negyvenedik reggelén Lázár megkérte a jelenlévőket, hogy menjenek ki a közeli dombra és napkeltekor vegyék ott magukhoz a szeretet ételét. Ezalatt különféle történeteket meséltek egymásnak tevékeny időmből.
Messziről aztán egy vándor közeledett feléjük; Lázár felismert Engem ő benne és elém jött, hogy üdvözöljön.
Nagy öröm fogta el őket, amint újra maguk között tudtak Engem. Lázár megcsókolta a kezemet és örömkönnyek folytak le orcáján. Én meg odamentem minden egyes emberhez, fejükre tettem a kezemet és megáldottam őket. Azután leültem melléjük és tanítottam őket utoljára. Elmagyaráztam nekik távozásom szükségességét és mondtam nekik: „Ne hagyjatok el Engem, mert nélkülem nincsen se vigasz, se üdvösség ezen világban“.
Igen, és ahogyan mondtam akkoriban az Enyéimnek, hogy ne hagyjanak el Engem, úgy ma is ekképp szólok hozzátok: „Ne térjetek le a rátért utatokról!“